Titanic, Rómeó és Júlia, Notebook, Mielőtt megismertelek… a romantikus történetek között jócskán akad, ami nem ér boldog véget – beleszakad a szívünk, együtt szenvedünk a hősökkel, és közben mégis imádjuk ezeket. Vajon miért élvezzük az érzelmi hullámvasutazást?

Sokszor pont azokat a szerelmi történeteket szeretjük a leginkább, amiben a legtöbb szenvedés van, és azokat a párokat zárjuk a legjobban a szívünkbe, akik egy rövid időre megtalálják, majd tragikus módon elveszítik a boldogságot. Ha ez elsőre ellentmondásosnak is tűnik, megvan rá az okunk: nemcsak az ő szerelmüket éljük meg intenzívebben a tragédia fényében, hanem egy ilyen „utazás” után a saját kapcsolataink is felértékelődnek. A drámák fókuszában ugyanis az emberi kapcsolatok állnak, így automatikusan arra irányítják a figyelmünket. A történet során kialakuló erős kötődés átélése és elvesztése után hálásabbak vagyunk a valós életünkben lévő kötődésekért is, a hála pedig minden esetben boldogságfokozó. Egy kutatás szerint, amiben a résztvevőknek az Atonement című filmet kellett megnéznie, azt találták, hogy azok érezték magukat boldogabbnak utána, akik a film nyomán saját kapcsolataikra gondoltak, akikben viszont nem váltott ki hálás gondolkodást, ott a pozitív hatás is elmaradt.

Annak, hogy szeretjük a szomorú történeteket, kémiai oka is van: ilyenkor

stresszhormonok termelődnek a szervezetünkben, és a katarzis segít megszabadulni a felgyűlt feszültségtől, kiadni magunkból az eltemetett érzéseket.

Egy kutatás szerint a fájdalomtűrő képességünket is növeli, ami mögött az endorfin (boldogsághormon) termelődése állhat.

Életkorban a statisztikák szerint nagyobb arányban a fiatalabb nőket érintik meg ezek a történetek. A tragikus szerelmekben benne van az érzelmek intenzitása, de a lehetőség is, egy új kapcsolat ígérete, ahol sosem kell szembesülni a szürke hétköznapokkal vagy az érzelmek megfakulásával, mert nem jutunk el idáig – ebben hasonlít a tinédzserkori, nagyon intenzív, ám sokszor nem tartós vagy beteljesületlen szerelmekre, ahonnan ismerős lehet ez a fajta szenvedés, és ez segíti az átélést.

Emellett a személyiség is nagy szerepet játszik abban, hogy ki mennyire élvezi az ilyen típusú filmeket. Van, aki szereti közel engedni magához az élet drámaiságát, átélni azokat a mély érzelmeket, amiket ezek a történetek felszínre hoznak, és elgondolkozni ennek tükrében a saját életén. Más pedig kevésbé szereti kitenni magát annak a határátlépésnek, hogy az erős érzelmek, elgondolkodtató (élet-halál) kérdések kibillenthetik az egyensúlyából, és inkább csak szórakozást, kikapcsolódást szeretne átélni. Ez persze attól függően is változhat, hogy éppen milyen élethelyzetben vagyunk, mennyire tudjuk a lelki terhelést elviselni, empatizálni.

Összességében tehát bármilyen fájdalmas, a romantikus drámákból számos módon profitálhatunk: hálát érezhetünk, felértékelődhetnek számunkra az emberi kapcsolataink, átértékelhetjük a saját életünk fókuszát is, hogy mi a fontos számunkra, és megszabadulhatunk a feszültségeinktől.

 

Felhasznált irodalom:

I. M. Dunbar, Ben Teasdale, Jackie Thompson, Felix Budelmann, Sophie Duncan, Evert van Emde Boas and Laurie Maguire (2016). Emotional arousal when watching drama increases pain threshold and social bonding. The Royal Society Publishing, 2016. 09. 01.

Silvia Knobloch-Westerwick, Yuan Gong, Holly Hagner, Laura Kerbeykian (2012). Tragedy Viewers Count Their Blessings: Feeling Low on Fiction Leads to Feeling High on Life. Communication Resarch, 2012.03.08.