Mindnyájan törekszünk a változásra, arra hogy fejlődjünk, és mindig egy szinttel feljebb lépjünk. Határtalan a tudásvágyunk, hogy megismerjük magunkat, múltunkat, megértsük lelki működésünket, környezetünk viselkedését, és reakcióinkat. Azonban úgy tűnik, a puszta szándék önmagában nem elég a fejlődéshez. Sőt sokszor éppen feneketlen tudásszomjunk akadályoz bennünket a valódi továbblépésben, és egy idő után saját ismereteink béklyóznak bennünket a legerősebben. Mikor a tudatos gondolkodás és a verbális megfogalmazás már nem visz előre, megoldást jelenthet az, ha közvetett, a megszokottól eltérő módon, non-verbális terápia segítségével kerülünk közelebbi kapcsolatba tudatunk mélyebb rétegeivel.

Személyiségünk fejlesztése mára már mondhatni emberi kötelességünké vált, és ehhez komoly segítséget is kapunk mindennapjaink során. Számtalan a témával foglalkozó cikk, előadás, könyv lát napvilágot hétről hétre, amelyből - jó esetben - megtanulhatjuk önmagunk megismerésének legoptimálisabb útját.

Miközben megpróbáljuk ismereteinket tágítani, a példák olvastán könnyedén magunkra ismerhetünk, és már néhány bekezdés után tudni véljük, hogy temperamentumunk, karakterünk alapján milyen kategóriába vagyunk sorolhatóak, mely driverek irányítanak bennünket, hogyan oldjuk meg a problémáinkat, melyik személyiségvonásaink dominálnak, sőt hamarosan már analizálni is tudjuk családi, baráti kapcsolatainkat is. És ha találunk egy cimkét, amely nagyjából körülír bennünket, akkor megkönnyebbülten suttogjuk: „nahát, én is pont ilyen vagyok”!

Az önismeret csapdái

Tapasztalatom szerint ez az út önmagában nem visz előre bennünket. Tegyük fel, hogy helyesen azonosítjuk egyes viselkedési formáink hátterét, okait. Ez alapvetően sikerként könyvelhető el. De sehová sem vezet,

ha frissen szerzett felfedezéseinket a továbbiakban csak hivatkozási alapként használjuk, hogy

megvédjük magunkat környezetünk esetleges kritikáitól.

agyag
Elakadásaink okai gyakran pont az általunk felhúzott falak miatt válnak megközelíthetetlenné.

Az olyan kifogásokkal, mint például hogy: „Okkal vagyok ilyen, gyerekkoromban ez történt velem, és ezért így viselkedem...” csak felmentjük magunkat viselkedésünk következményei alól, és végeredményben megerősítjük rossz tulajdonságainkat, ellehetetlenítjük továbblépésünket.

Másrészről elakadásaink valódi okai gyakran sokkal mélyebben gyökeredznek annál, mintsem hogy az internetről, vagy könyvekből tanultak segítségével beazonosíthassuk őket. Mindennapi életünk során nincsenek meg a megfelelő eszközeink arra, hogy igazán kapcsolatba kerülhessünk a lelkünk mélyére falazott emlékekkel, gondolatokkal.

Sőt, gyakran a lelkes megismerési szándék álcája mögött súlyos tudattalan elfojtások állnak, és hiába a buzgó kísérlet személyiségünk fejlesztésére,

az Elhárító mechanizmusok, mint például a RACIONALIZÁLÁS, vagy az INTELLEKTUALIZÁCIÓ hamar gátat szabhatnak a mélyebb önismeretnek.

akvarel
A belső fény megtalálása különösen fontos lehet a rideg és sötét téli hónapok idején.

De még ha reálisan is látjuk helyzetünket, a felmerülő problémák gyakran akkor is feloldhatatlannak tűnnek, és minden igyekezetünk ellenére sem kerülünk közelebb a várt megoldáshoz. Ilyenkor érdemes bekapcsolódni valamilyen non-verbális terápiás folyamatba, ami másfajta megoldási módot kínálhat nekünk. Számos terápia közül választhatunk: a mese-, a művészet-, a zene- vagy a táncterápia más-más módon, de mind komoly segítséget nyújthatnak nekünk elakadásaink feloldásában.

A művészetterápia hatásmechanizmusai

A komplex művészetterápia hatékonysága annak összetettségében rejlik. Az alkotói folyamat kiragad bennünket a hétköznapok sodrásából, egy magasztosabb állapotba kerülünk, amelyet mára már szinte csak ünnepnapokon tapasztalhatunk meg. Ebben az állapotban lehetőségünk nyílik

a mindennapi elvásároktól és megfelelési kényszertől független kreatív önkifejezésre, hiszen alkotásunk mentesül bárminemű esztétikai megítéléstől.

A művészeti tevékenység már önmagában katartikus élményt jelent, egyfajta játékot a színekkel, formákkal, anyagokkal. Mint a játékos tevékenységek általában, az alkotás is önjutalmazó jelleggel bír, mivel a tevékenységünk független mások elismerésétől, így külső jutalmazástól mentes belső motivációként hat ránk.

A terápia során használt művészeti technikák más-más módon fejtik ki hatásukat, sőt még az is jelentőséggel bír, hogy aktuális feladatunk éppen egy valódi természeti kép minél élethűbb leképezése, vagy pedig egy belső fantáziakép megvalósítása. Az alkalmak során számos modalitás kerül kölcsönhatásba egymással, hiszen a kreatív folyamat gyakran megfelelően kiválasztott zenei aláfestéssel zajlik, és a témára történő ráhangolódást, az alapérzelmek aktiválódását természet ihlette dekorációk, illatok, sőt irodalmi szövegrészletek is segítik. Ennek köszönhetően közvetett módon, verbalizáció nélkül kerülhetünk kapcsolatba személyiségünk rejtettebb aspektusaival. Így elkerülhető, hogy valamely kognitív gátlás megbontsa legbelsőnkkel teremtett kötelékünket.

Mit remélhetünk a terápiás alkalmaktól?

pasztel
A terápia során a családi és társas kapcsolatok feltérképezésére is sor kerül.

Egy körültekintően megtervezett művészetterápiás alkalom nemcsak hogy képes ennek a kapcsolatnak a megteremtésére, de alkotás közben olyan számunkra fontos szimbólumok is spontán megfogalmazásra kerülnek, melyekre tudatosan nem feltétlenül látnánk rá.

Dr. Antalfai Márta, klinikai szakpszichológus szavait idézve: „Lényeges sajátossága az alkotásoknak, hogy mindig több van bennük, mint amiről tudunk, vagy amit ki akarunk fejezni. A tudattalan tükröződik vissza bennük.” Így a kész művek nem csak esztétikai élménnyel bírnak alkotójuk számára, hanem

az alkotásokban rejtőző szimbólumok tükröt is tartanak elénk, összekapcsolnak minket saját tudatalatti működésünkkel.

tus
Mélyre temetett konfliktusaink akár a zárványok a földfelszín alatt.

Mivel a tudatalattinkból származó ősszimbólumok univerzálisak, így túlmutatnak az egyéni életúton: a kollektív tudattalanon keresztül problémáinkban az emberiség problémáira ismerhetünk, ami azzal a megnyugtató érzéssel ját együtt, hogy fájdalmainkkal és veszteségeinkkel nem vagyunk egyedül, és ahogy az emberiség életében már korábban is volt, most is van kiút.

Székács Zsófia, tanácsadó pszichológus, a Lisznyai Pszicho-Műhely munkatársa