Ha egy nagyhangú, arrogánsnak, dölyfösnek tűnő, a saját felsőbbrendűségét lépten-nyomon hangsúlyozó emberrel sodor össze minket a sors, hamar megállapítjuk, hogy micsoda „nárcisztikus” alak. De vajon gondolnánk-e a csendes, a társas kapcsolatoktól és a konfliktusoktól visszahúzódó, sértődékeny munkatársunkról is, hogy nárcisztikus személyiség? Pedig a nárcizmusnak van egy keveset emlegetett, úgynevezett „sérülékeny” változata is. Cikkünkben a mimóza nárcizmusnak is nevezett jelenséggel foglalkozunk.
A nárcisztikus személyiségről számos cikkünkben írtunk már. Átfogó előadást tartott a a témában dr. Bánki György, feszegettük, vajon létezik-e „jó” nárcizmus, de arról is írtunk, hogy mire számíthatunk egy nárcisztikustól egy párkapcsolatban. Arról azonban kevés szó esett, hogy a nárcisztikus személyiség többféle módon is testet ölthet, többek között olyan módon is, amiben első pillantásra a nárcisztikus személyiség tökéletes ellentétét láthatjuk. Mielőtt ezt ismertetnénk, idézzük fel először is, mi áll a nárcisztikus személyiség középpontjában.
„Unom, hogy állandóan magamról beszélek, beszélj most már te rólam!”
A nárcisztikus személyiségre jellemző a grandiozitás, a mások csodálata iránti igény és az empátia hiánya. Nagyzoló elképzeléseket dédelgetnek saját fontosságukkal, tehetségükkel kapcsolatban, eredményeiket eltúlozzák. Sikerről, hatalomról, éleselméjűségről, szépségről, ideális szerelemről fantáziálnak.
Jellemző, hogy különlegesnek tartják magukat, kiegészítve olykor azzal, hogy csak hozzájuk hasonlóan különleges emberek érthetik meg igazán őket.
Elvárják a csodálatot, a feljogosítottság érzése hatja át a személyiségüket. Mivel gyakran képtelenek az empátiára, kapcsolataikat arra használják fel, hogy másokat kihasználjanak a saját céljaik elérése érdekében. Gyakran irigyek másokra, viselkedésük arrogáns és dölyfös lehet.
Így látjuk mi – a nárcizmus dimenziói
A fentiek alapján talán már kirajzolódott bennünk a bevezetőben is leírt, exhibicionista, extrovertált karakter, aki folyamatosan a társaság középpontját keresi, csak hogy saját vélt kiválóságával és eredményeivel traktálhassa társait.
Ahogy azonban arra a szakirodalom is felhívja a figyelmet, a nárcizmus multidimenzionális jelenség, ami esetünkben azt jelenti, hogy bár a jelenség magjában ugyanúgy a személy saját kiválóságába, különlegességébe vetett hit áll, ez ugyanakkor más és más viselkedéshez vezethet. Az úgynevezett grandiózus nárcizmusra valóban jellemző az exhibicionizmus, viselkedésük nagyban tükrözi saját nagyszerűségükbe, különlegességükbe vetett hitüket. Többre tartják magukat érdemesnek az átlagembernél, és kifejezetten igénylik a csodálatot mások részéről, a feljogosítottság érzését pedig nyíltan ki is fejezik. Kutatások szerint a grandiózus nárcisztikus személyiség hajlamos a versengésre, és kifejezetten ellenálló a pszichológiai sérülésekkel szemben, szakkifejezéssel élve magas fokú reziliencia jellemzi. Emiatt a szakirodalom magasan funkcionálónak nevezi ezt a típust.
A rezililencia képessége különösen fontos, hiszen éppen ez a pont segít bennünket abban, hogy megkülönböztessük a grandiózus nárcizmust a másik típustól, az úgynevezett sebezhető vagy mimóza nárcizmustól.
A mimóza nárcizmus éppen azért lehet félrevezető, mert rejtett, a viselkedésben jóval kevésbé nyilvánul meg. Ez a típus – a grandiózussal ellentétben – jóval érzékenyebb a kritikára, emiatt pedig inkább visszahúzódik, elzárkózik a szociális kapcsolatok elől.
Noha gátlásosnak és szerénynek tűnnek, bennük is rendkívül erős a grandiozitás és a feljogosítottság érzése.
Ők azonban igyekeznek ezt ellenőrzés alatt tartani, és elrejteni a külvilág elől. Így viszont komoly belső konfliktusnak teszik ki magukat, ami distresszállapotot idéz elő, ez pedig hosszú távon a depresszió jelentős kockázati tényezőjévé válik. A mimóza nárcizmusról tehát azért fontos beszélni, hogy megérthessük: a félénknek látszó, melankóliára hajlamos embertársunk problémájának gyökere talán éppen ugyanaz, mint a nagyzoló, folyton önmagát dicsérő ismerősünkké.
Túl kevés vagy túl sok elfogadás?
Nyitott még a kérdés, hogy vajon mi állhat a nárcisztikus személyiség kialakulásának hátterében. Nem meglepő módon a szakirodalom általában a kora gyermekkor, és a korai kapcsolatok szerepét hangsúlyozza, gyakran azonban ellentétes előjellel.
A pszichodinamikus elméletek szerint a kedvezőtlen, elhanyagoló, elutasító bánásmód egyfajta torz, grandiózus énkép kialakulásához vezet, melynek funkciója, hogy a gyermekben fenntartsa a másoktól való függetlenség illúzióját. Az ilyen emberek egész életükben az elutasítottság és az értéktelenség érzése ellen hadakoznak, tökéletességüket és kedvelhetőségüket szeretnék bizonyítani, ennek legkézenfekvőbb módja pedig, ha azt másoktól hallják. A grandiozitás és a feljogosítottság érzésével védekeznek tehát önmaguk értéktelensége ellen.
Más modellek ugyanakkor azt mondják, hogy éppen a túlzott elfogadás a nárcizmus elsődleges táptalaja.
Az elmélet szerint a gyermekeiket idealizáló, rajtuk irracionális imádattal csüngő szülők „tanítják meg” gyereküket saját maguk túlbecsülésére, a felsőbbrendűség és a grandiozitás érzésére.
Természetesen az, hogy a szülő tükrözze örömét gyermeke felé, annak teljesítménye, fejlődése láttán, elengedhetetlen az egészséges fejlődés szempontjából. Azonban a gyermek nagyszerűségének, értékességének – egészséges – érzése óhatatlanul sérül valamelyest, amint bekerül a kortárs közösségbe. Ez önmagában még nem jelent gondot; probléma akkor jelentkezik, ha ez a kontraszt olyan éles, hogy a gyermek képtelen azt feldolgozni. Ha korábban irreálisan csodálatos, grandiózus, különleges képet tükröztek felé szülei, akkor a saját kiválóságáról alkotott fantáziák segítségével próbálja majd védeni az önbecsülését az alsóbbrendűség érzésétől. Ha pedig ez a fejlődésmenet megszilárdul, az akár patológiás nárcizmushoz is vezethet.
A fenti elméletek látszólag ellentmondanak egymásnak, azonban mivel a nárcizmus több dimenziós jelenség, nem kizárt, hogy több fejlődési úton is kialakulhat. Amiben azonban mindkét megközelítés egyetért, az a korai élmények kulcsfontosságú szerepe.
Felhasznált irodalom
American Psychiatric Association, Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders (DSM-5®) (Fifth ed.), American Psychiatric Association, Arlington, VA, 2013.
Comer, Ronald J (2005). A lélek betegségei. Osiris Kiadó, Budapest
Houlcroft, L., Bore, M., & Munro, D. (2012). Three faces of narcissism. Personality and Individual Differences, 53(3), 274–278. https://doi.org/10.1016/j.paid.2012.03.036
Paál, Tünde (2014). A Sötét Hármas – A narcizmus, a machiavellizmus és a pszichopátia evolúciós gyökerei. In. Gyuris, Petra; Meskó, Norbert; Tisljár, Roland (szerk.) Az evolúció árnyoldala. Akadémiai Kiadó, Budapest
