A KALAP (variációk agyműködésre) című előadás nem árul zsákbamacskát. Valóban a különböző agyműködési zavarokba ad részletes betekintést, nagyon személyes formában. Tudósításunk.
Az előadás négy bohóc kapcsolatát mutatja be, akik egy-egy jelenetben átalakulnak valamilyen nehézséggel élő emberré. Ez az előadás nem a hiányosságokra helyezi a hangsúlyt, hanem sokkal inkább a különlegességekre, no meg a tévhitekre, mindezt könnyed, sokszor humoros formában. Cikkünkben mi is ezt a kezdeményezést próbáljuk meg visszaadni, és szeretnénk leszögezni, hogy bármilyen zavarral élő személy élete meghatározó és fontos, semmiképp sem lebecsülendő.
A cím utal Oliver Sacks könyvére (A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét), aki rengeteg neurológiai kórképet írt le, saját tapasztalatai alapján, olvasható formában. Az esemény Facebbok leírásában ez az idézet áll tőle: „Az én szememben utazók ők, akik fantasztikus világokat tárnak föl – olyan világokat, amelyekről máskülönben, tudomásunk vagy elképzelésünk sem lenne. Ezért érzem úgy, hogy van valami meseszerű az életükben és az utazásaikban.”
„Háp-háp-keksz-háp-keksz” – hangzik el egy bájos lány szájából. A „háp-keksz-háp” mondataiban visszatérő elemek. Emellett néha furcsa fej, nyak és kézmozdulatokat tesz, látszólag nem direkt, mondhatni kényszerből. Nagy Dóra egy Tourette-szindrómás lányt alakít. A Tourette-szindróma, úgynevezett „tik”-ekből (akaratlan mozdulatsorokból), valamint „vokális tik”-ekből (akaratlan hangadásokból) áll össze, elnevezését a kór első leírójáról, a 19. századi francia neurológusról, Georges Gilles de la Tourette-ről kapta. El is érkeztünk az első és talán leggyakoribb tévhithez: „a Tourette szindrómás emberek mindig káromkodnak”. Ez egyáltalán nincs így, sőt, tízből egy esetben írnak le ilyesfajta jelenséget. Az előadásban sokkal inkább azon van a hangsúly, hogy a Tourette-szindrómás embereknek gyakran kicsúsznak őszinte mondatok a száján. Nagyon megható, amikor az előadó ösztökéli a közönséget arra, hogy nevessenek, hiszen pont az lenne a furcsa, ha nem ezt tennék, komikus és gyakran ügyetlen jelenetei kapcsán. Valóban elképesztő vicces, ahogyan a Tourette-el élő lány a mai kort idézve próbál celebbé válni, és főzős műsort vezetni.
Hasonló őszinteség és egyenesség jellemzi az Asperger-szindrómás egyéneket. Szeretnénk megjegyezni, hogy pszichodiagnosztikai szempontól ez a meghatározás már nem használandó. Az Asperger-szindróma, a legújabb DSM-5 (A Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders, magyarul Mentális rendellenességek kórmeghatározó és statisztikai kézikönyve) szerint már az autizmus spektrum zavarokhoz tartozik. 1944-ben Hans Asperger írta le először a kórképet, olyan jellegzetes tünetekkel, mint például a szociális interakciók kialakításában való nehézség, a metakommunikáció értelmezésének nehezítettsége, alacsony vagy éppen kimagasló intelligencia, bizonyos cselekvéssorokhoz való ragaszkodás. Az autizmus spektrum zavarral élőknek gyakran nehezére esik betartatni a társadalmi konvenciókat, mivel valamiért ezek túl bonyolultak nekik, nem értik, miért kéne őket betartani. Az előadásban Kovács Krisztián személyesíti meg az Asperger-szindrómás fiút, akit őszintén szólva néha nehéz követni. Bár valószínűleg ez is a célja a gyakran nehéz szövegnek. Fizikai és filozófiai összefüggések garmada tárul elénk, amelyeket feszített tempóban közöl a közönséggel (relativitás elmélet és a többi…). Az előadást figyelve elképzelhetjük, hogy egy autizmussal élő személy is hasonlóan érezheti magát fordított esetben, amikor valaki például az érzelmeiről mesél neki. Az ő karaktere is rendkívül szerethető, az Aspergerről és autizmusról szóló tévhiteket egy interaktív játék segítségével oszlatta el a nézők fejében.
„Ló kütymó áll al” – akár ez is lehetne egy afáziával élő ember szájából elhangzó mondat. Az afázia szó görög eredetű, jelentése beszédtelenség. Leggyakrabban szerzett, organikus sérülés (stroke) kapcsán alakul ki, ahogy ezt az előadásban is szemléltetik. Négy különböző formáját különíthetjük el:
- szenzomotoros afázia: fő tünete ép hallás mellett a beszédmegértés zavara; emellett folyamatos beszéd, szó- és hangtévesztések, neologizmusok (új, gyakran értelmetlen szavak, amiket csak a személy ért) jellemzik.
- motoros afázia: a beszédszervi működések mellett leginkább a beszédkészségek érintettek; a beszéd megértése és a nyelvi emlékezet közepesen zavart, ami félreértésekhez vezet.
- szemantikus afázia: egyes szavak jelentésének felfogása sérül (gyakran hasonló szemantikai kategóriákba eső szavak, például szék-asztal)
- szintaktikai afázia: a mondatalkotás nem megfelelő (agrammatizmus)
Tehát fennállhat az, hogy az érintett személy érti, amit körülötte mondanak, meg is próbál válaszolni rá, viszont a száján kiejtett szavak nem lesznek értelmesek a másik számára. Az érintett személy gyakran hangsúlyoz is, ebből lehet nagyjából arra következtetni, mit is szeretne mondani. A másik esetben pedig a feldolgozással van gondja az afáziával élő személynek, tehát a hallott szöveget nem tudja értelmezni, úgy érzi, mintha „kínaiul” beszélnének körülötte. Az előadásban egy stroke-ot elszenvedő személy gyógyulási folyamatát kísérhetjük nyomon. Jaskó Bálint élethűen ábrázolja a gyakran motiválatlansággal és mélyebb hangulattal küzdő személyeket stroke után. Megindító, ahogy a segítő, támogató személyeket is behozzák az előadásba (legyen az egy párkapcsolati személy vagy éppen a logopédus). Az afázia sok esetben enyhíthető megfelelő gyakorlással és munkával, de persze több befolyásoló tényező hathat a gyógyulás folyamatára (nem, kor, sérülés kiterjedtsége stb.).
Negyedik figuránk a prozopagnóziával élő zenetanár, Fehér Dániel alakításában. Szuper különbséget von az előadás az akusztikus (hallási) és vizuális (látási) feldolgozás között. A zenetanár beszámol arról, hogy sajnos járt már úgy, hogy a ruhafogast egyik diákjának nézte. Szerencsére mindenki nevetett az eseten, mert azt hitték, hogy csak viccel. Viszont rendkívül büszke rá, hogy bármelyik diákját felismeri léptei hangjáról. Dániel karaktere meg tudja nevezni a kört, a háromszöget, négyzetet, sőt akár a tetradecagont is felismerné, mégis gondja van a körülötte lévő emberek arcának – nem ilyen meghatározott szimbólumokban való – értelmezésében. A prozopagnózia magyarul arcvakságot jelent. A kifejezést először Joachim Bodamer, német neurológus használta 1947-ben. A kifejezés a görög (prosopon) „arc” és a (agnosia) „tudás nélküli” szóból keletkezett. Ennek vannak különböző formái, legsúlyosabb talán, ha valaki már saját magát sem ismeri fel a tükörben vagy akár egy fotóról. Jellemző az érintett személyekre, hogy bizonyos részletekről (fogazat, szájforma, haj), vagy akár ruhájuk alapján ismerik fel az őket körülvevő embereket. A cikk elején említett Oliver Sacks-könyvben egy prozopagnóziás személyről olvashatunk.
Összefoglalóan elmondhatjuk, hogy mind a négy színész rendkívüli beleéléssel, szívvel-lélekkel játssza el szerepeit. Valósághűen ábrázolják az egyes kórképeket, ezzel kicsit közelebb hozva a nézőkhöz ezeket nagyon is köztünk élő embereket. Aki teheti, ne maradjon le róla, decemberben lesz még két előadás!
Felhasznált szakirodalom:
American Psychiatric Association (APA) (2013). Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders, Fifth edition (DSM-5). American Psychiatric Association, Washington DC.
