„Nincs reménytelen helyzet, csak reményvesztett ember van” – írja Pál Feri. A sokszor megoldhatatlannak tűnő helyzetekre minduntalan akad megoldás, a kérdés csak az, hogy képesek vagyunk-e saját magunkban felfedezni és meglátni azt. Az úgynevezett uppgivenhetssyndrome vagy resignation syndrome (RS), magyarra fordítva reményvesztettség szindróma egy alig néhány éve felfedezett és javarészt ismeretlen eredetű kórkép, amit főként a Svédországba érkező menekülteknél figyeltek meg.
A reményvesztettség szindróma egy hosszú távon fennálló, disszociatív zavar, amely katatón állapotot eredményez, és erős pszichológiai trauma nyomán alakul ki. Az állapot depresszióval kezdődik, amely aztán a teljes reakcióképtelenségben bontakozik ki. Az állapotban szenvedő egyének még fizikai fájdalomra sem reagálnak, nincsenek tudatuknál. A betegek nem tudnak beszélni, járni, még a szemük mozgatására sem képesek. A reményvesztettség állapotából való visszatérés hónapokba vagy akár évekbe is telhet.
„Csupán addig élek, Míg vérező szívvel Ezernyi kétség közt Még mindig remélek”
– Ady Endre
A költő szavai nem is festhetnék le jobban a titokzatos és új keletű kórképet. A jelenség elsősorban Svédországban ütötte fel a fejét.
Menekült gyermekek és fiatalok százai kerültek öntudatlan és magatehetetlen állapotba,
miután közölték velük, hogy a szüleiket kitoloncolják az országból. Azzal már eddig is tisztában voltunk, hogy az elmének végtelen a hatalma a test felett, azonban ez az újfajta kórkép igazán megérdemel még több figyelmet.
A kilenc éves Sophie is a rejtélyes zavarban szenved. Első ránézésre olyan, akár egy átlagos kislány, attól eltekintve, hogy
hiányzik belőle az élet.
Szemei csukva vannak, a nadrágja alatt pelenkát visel, orrából csövek lógnak ki, melyeken keresztül az életben maradáshoz szükséges tápanyagokhoz juthat – mindezt immár húsz hónapja. Sophie és családja menedékkérőkként érkeztek Svédországba. Orvosának nem volt egyszerű dolga, mikor a lány szüleivel közölnie kellett a hírt. „A leginkább úgy tudnám leírni, hogy mi játszódik le Sophieban, mintha minden borzalom, amin keresztül ment, mélyen és visszafordíthatatlanul benne rekedt volna, szakadékot vájva Sophie agyában a tudatos területekkel". Mindezekhez hozzájárul, hogy a menekült gyermekek sok esetben extrém mértékű agressziót tapasztalnak a saját szemükkel, és sokszor találják szembe magukat az őket és a családjukat érintő teljes bizonytalansággal.
Sophie családjának története is beleillik a legrémisztőbb filmek forgatókönyvébe. A családot a helyi maffia tagjai támadták meg, a lány a kocsijukban ülve nézte végig, ahogy szüleit kirángatják a járműből, majd brutálisan megverik. Az anyjának sikerült kiszabadulnia a bántalmazók martalékából, az apa viszont fogságba esett. A család napokig nem tudta, hogy valaha viszont láthatja-e az apát élve. Sophie a történtek után rendkívül feldúlt állapotban volt, sokszor kontrollálhatatlan dührohamokban tört ki. Az apa végül néhány nap után visszatért a családhoz, azonban ezt követően sem nyugodhattak meg, folyamatosan bújkálniuk kellett, és ki voltak szolgáltatva ismerőseik jóindulatának, akik menedéket adtak nekik. „Először arra lettünk figyelmesek, hogy kevesebbet játszik a nővérével, és a hangulata is megváltozott. A drasztikus állapotba azonban akkor zuhant, mikor a bevándorlási iroda értesített minket, hogy nem kaptunk menedékjogot, el kell hagynunk Svédországot.
Onnantól kezdve a lányunk nem evett és nem beszélt”
– meséli Sophie édesanyja.
Sophienak és családjának történetéhez többszáz hasonlót találunk, minden esetben azonos kiváltó okok állnak a rejtélyes kórkép hátterében. Az esetek száma a menekültválság idején pedig rendkívüli módon megnőtt. A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy a közvélemény és a politikai érdekeltségek véleménye ütközik a betegség megítélésével kapcsolatban. Nem ritka, hogy a gyerekeket színjátékkal gyanúsítják meg, valamint azt feltélezik, hogy a szülők mérgekkel idézik elő az állapotot saját gyermekeiknél a menedékjog elnyerése érdekében. Azonban mindmáig egyik – rosszindulatú – hipotézis sem nyert igazolást.
Felhasznált szakirodalom:
Sallin, K., Lagercrantz, H., Evers, K., Engström, I., Hjern, A., & Petrovic, P. (2016). Resignation Syndrome: Catatonia? Culture-Bound?. Frontiers in behavioral neuroscience, 10, 7.
