Sokak számára ismerős lehet a „fake it ’till you make it”, azaz „színleld, ameddig olyanná nem válsz” kifejezés. De hogyan lehetünk magabiztosabbak a színlelés által, és milyen pszichológiai folyamatok állnak a háttérben?

Amy Cuddy, a Harvard egyetem pszichológusa azt írja, ha elkezdünk aszerint viselkedni, amilyenek lenni szeretnénk, akkor előbb-utóbb belül is megváltozunk. Kutatásai szerint nemcsak a gondolkodásunk, belső hiedelmeink és érzelmeink hatnak a viselkedésünkre, hanem ez fordítva is lehetséges: a testtartás, az öltözködés, a szokások átformálása a gondolkodásmódunkat, énképünket is formálja. Például, ha egy előadás előtt nagyon izgulunk, de pár percig felvesszük és kitartjuk a „szuperhős-pózt” (csípőre tett kéz, kidomborított mellkas, felszegett áll), mérhetően csökken a stressz-szintünk, nyugodtabbak, magabiztosabbak leszünk. Jelenlét című könyvében több olyan történetet oszt meg, melyben egy ilyen egyszerű trükk, mint a testtartás megváltoztatása, valóban változást idézett elő. A Vadon című film egyik szereplőjének ez segített felkészülni a meghallgatására és legyőzni a lámpalázat, aminek köszönhetően megkapta a szerepet. Másnak állásinterjú előtt tett jó szolgálatot, vagy bátorságot adott megszólalni az iskolai órákon, szerepelni a többiek előtt, megnyugodni dolgozatíráskor és legyőzni a vizsgadrukkot. Egy másik ilyen, erőt sugárzó póz, amit a pszichológus szerint alkalmazhatunk, ha ahhoz hasonlóan égbe emeljük a kezünket, mint amikor a futóversenyen célba ér valaki – egy kislánynak például ez segített legyőzni gyerekkori félelmét a sötéttől, az egyedülléttől és az ágy alatt lakó „szörnyektől”.

Az elképzelés, hogy a testtartásunk visszahat a gondolatainkra és érzelmeinkre, persze nem új keletű, már régóta megy a vita arról, hogy vajon mi is van előbb: testi válasz vagy érzelem? Dobog a szívünk, mert megijedünk, vagy megijedünk, mert dobog a szívünk? Egy híres kísérletben azt kérték a résztvevőktől, hogy tartsanak egy ceruzát a foguk között, miközben képeket néznek, úgy, hogy mosolyra görbüljön a szájuk, a másik csoport pedig csak az ajkai között tartotta a ceruzát úgy, hogy nem tudott mosolyogni. Utána mindketten értékelték, mennyire találták viccesnek a képeket, és az jött ki, hogy akik végig kényszeredetten mosolyogtak, szórakoztatóbbnak ítélték meg őket, azaz vidámabbnak is érezték magukat, pusztán a felvett arckifejezés által. Más kísérletekben a testtartás és az arckifejezés hatását külön-külön és együttesen is vizsgálták, ami megmutatta, hogy együtt erősebb hatással vannak az érzelmek megélésre – ha például ökölbe szorítjuk a kezünket, és mérges arcot vágunk, intenzívebben éljük meg a haragot, de ugyanígy hat az Amy Cuddy által ajánlott „szuperhős-póz”, a magabiztos mosollyal kiegészítve.

A „színlelésben” sokat segíthet, ha konkrét példaképeket tudunk felidézni, megfigyelni: az érzelmi mimikri jelensége szerint ugyanis a mások arckifejezését, testtartását utánozva átvesszük az érzelmeit is. Ez azért alakulhatott ki így, mert a túlélésünk szempontjából mindig is fontos volt, hogy jól tudjuk dekódolni, mit érez a másik ember, és azáltal, hogy magunkban meg tudjuk teremteni az ő érzelmeit, ez könnyebben megy. A csecsemők is úgy tanulják meg saját érzelmeiket felismerni és szabályozni, hogy leolvassák édesanyjuk arcáról.

A döntéseink nyomán tehát mi is képesek vagyunk arra, hogy egy adott érzelmi állapotba hozzuk magunkat, így néha az önbizalom valóban a színleléssel kezdődik, ám egy idő után a sikerélményeinkből táplálkozva mi is elhisszük magunkról, hogy képesek vagyunk rá, és belső erővé, a személyiségünk részévé válik.

 

Felhasznált irodalom:

Amy Cuddy: Jelenlét. Libri Kiadó, 2015.

Csépe Valéria, Győri Miklós, Ragó Anett: Általános pszichológia 3. Nyelv, tudat, gondolkodás. Osiris Kiadó, 2008.