Mindannyian folyamatosan változunk, ugyanakkor ennek ütemét életünk során másként érzékeljük. Bár ahogy öregszünk, valóban lassul a változás, korántsem akkora mértékben, mint gondoljuk. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a jelen személyiségünk korábbi változásaink esszenciája, ami a jövőben már stabil marad. A Harvard Egyetem pszichológia professzora, Dan Gilbert azt vizsgálta, hogy mennyire látjuk reálisan személyiségünk változékonyságát.
Amíg gyerekkorunkban szinte pillanatról pillanatra formálódunk, addig ahogy egyre idősebbek leszünk, inkább az évek múlásával érzékeljük saját alakulásunkat. De vajon életünk melyik periódusában alakul a rohanó fejlődés lassú formálódássá? Dan Gilbert úgy gondolja, hogy ez a pont nem köthető egy konkrét életszakaszhoz. Szerinte saját változásunkkal kapcsolatban szinte mindnyájan ábrándokba ringatjuk magunkat. Kutatási eredményei alapján a legtöbb ember számára a pillanat, amikor az önmagunkká válás folyamata lelassul, egész egyszerűen a jelen, akárhol is történik éppen. Azzal csapjuk be magunkat, hogy aktuálisan
mindig úgy érezzük, épp most válunk azzá az emberré, aki mindig is lenni akartunk,
és aki életünk hátralévő részében leszünk. Azonban az, hogy személyes élettörténetünk épp most ér véget, a legtöbb esetben puszta illúzió.
A befejezett történet illúziója
Életünk minden pillanatában olyan döntéseket hozunk, amik alapvetően befolyásolják annak a személynek az életét, akivé válni szeretnénk. Bár keményen dolgozunk, valamint időt és energiát sem spórolunk a cél érdekében,
amikor a vágyott jövőbeli énünk jelenné válik, korábbi döntéseink sokszor csalódást okoznak.
Gilbert és munkatársai arra voltak kíváncsiak, hogy miért hozunk olyan döntéseket, amiket későbbi énünk ilyen gyakran megbán? Kutatásukban a résztvevők a személyes értékrendjük változásának mértékéről számoltak be az elmúlt tíz évre, illetve a várt alakulásáról a következő tíz évre nézve.
Tizennyolc évestől hatvannyolc éves korig az emberek jócskán alábecsülték, hogy mekkora változást fognak tapasztalni a következő évtized során. Ugyanezt a tendenciát találták a személyiség változásának besaccolásánál, sőt még az egyszerű preferenciák esetében is. A jelenséget a befejezett történet illúziójának nevezték el. A résztvevők úgy gondolták, hogy a legjobb barátjuk tíz év múlva is ugyanaz lesz, ugyanazt a hobbit fogják űzni, miközben a szabadidejük eltöltésének is ugyanazt a módját fogják választani legszívesebben. Mindeközben a tíz évvel idősebbek visszatekintve elismerték, hogy tulajdonképpen ez mind megváltozott. Miért van ez így?
A változás állandósága
Dan Gilbert szerint a legtöbben könnyedén fel tudjuk idézni, hogy kik voltunk tíz éve, de nehezünkre esik elképzelni, hogy kik szeretnénk lenni. Mivel nehezen tudjuk megragadni, tévesen azt hisszük, hogy nem is leszünk olyanok. Ez azonban sokkal inkább a saját korlátainkról, mint az események objektív valószínűtlenségéről szól. Az időnek hatalmas ereje van felettünk. Formálja az értékeinket, átalakítja a fontossági sorrendet az életünkben és megváltoztatja a személyiségünket. Úgy tűnik, csak utólag, visszatekintve észleljük, mennyit változunk akár egyetlen évtized alatt. Mintha az aktuális jelen mindig egy törés lenne az élettörténetünkben. A pont, amikor végre önmagunkká válunk. Azonban idővel mindenkinek szembe kell néznie a ténnyel, hogy
a személyek, akik most épp mi vagyunk, pont olyan ideiglenesek, akár mindenki más.
Amíg élünk, folyamatosan fejlődünk, alakulunk és sosem leszünk „készen”. Gilbert úgy gondolja, hogy befejezetlenségünk hozzá tartozik emberi mivoltunkhoz. Hiszen az egyetlen állandó dolog az életünkben maga a változás.
Felhasznált szakirodalom
Caruso, E. M., Gilbert, D. T., & Wilson, T. D. (2008). A wrinkle in time: Asymmetric valuation of past and future events. Psychological Science, 19(8), 796-801.
