Cikksorozatunk előző részében arról írtunk, hogy mi a reziliencia, mint lélektani fogalom lényege, milyen a reziliens személyiség, milyen haszonnal jár az egyénre nézve a reziliens tulajdonságok tudatos fejlesztése, illetve az életünk mely területeit érdemes fejlesztenünk reziliencia szintünk növelése érdekében. Mindezek után most megnézzük, hogyan is jussunk túl a nehéz élethelyzeteken, mihez kezdjünk negatív érzéseinkkel és mi segíthet bennünket abban, hogy a megküzdés mellett döntsünk!
Eger Edith Eva A Döntés című kiváló, olvasmányos és tanulságos könyve szinte tálcán kínálja a példát a rezilienciáról szóló témánk illusztrálásához. A mű – tömören összefoglalva – arról szól, hogyan élhet át egy egyén egy gondolati szinten is felfoghatatlanul nagy traumát; sőt, milyen szemléletmód mentén képes még gyarapodni is általa.
A szerző a holokauszt túlélőjeként, saját példáján keresztül mutatja be azt, hogy miképpen teremthetnek maguknak az emberek örömteli, célkitűzésekkel, érzelmekkel, szenvedéllyel teli életet, bármekkora bánat, lelki sérülés vagy trauma is érte őket.
Eva, aki – bizonyára nem véletlenül – a haláltábor túlélését követően a pszichológia tudományának szentelte az életét, egy rendkívül lényeges gondolatot hangsúlyoz könyvében. Eszerint döntenünk kell arról, megengedjük-e, hogy maga alá temessen minket a veszteség érzése, elfogadjuk-e, hogy soha nem rakhatjuk teljesen rendbe az életünket, vagy képesek vagyunk mindezért megküzdeni. Ehhez mindenekelőtt egy olyan szemléletmódot szükséges elsajátítani, amely esélyt ad arra, hogy újra kivirágozzunk. Ha emellett döntünk, az azt is jelenti, hogy felelősséget vállalunk a sorsunkért, nehézségeinkért, gyógyulásunkért, boldogságunkért. Ez az, ami igazán fontos a megküzdéshez.
„Nagyon gyakran a krízishelyzet az, ami (…) valójában gyarapít minket emberi mivoltunkban. Paradox módon míg ezek az incidensek olykor tönkretesznek embereket, jellemzően a fejlődés élményét hozzák magukkal. Az ilyesféle szerencsétlenségek következtében az egyén az egész élethelyzetét újraértékeli, majd megváltoztatja azt oly módokon, amelyek a saját képességei, értékei és céljai mélyebb megértését tükrözik.” (Eger, E. E., 2017, 265. o.)
Mit kezdjünk a negatív érzések áradatával?
A fájdalmat és a negatív érzéseket nem lehet csak úgy kitörölni. Úgy, ahogy a negatív történéseket is kénytelenek vagyunk elfogadni, velük együtt fogadjuk el az általuk keletkezett negatív érzéseinket is. Tisztázzuk magunkban, hogy jogosan vannak velünk.
Nem kell magunkra erőltetni egy másik állapotot. Engedjük meg magunknak ezt az érzést, ami egyúttal felszabadítóan hat.
Felesleges magunkba táplálni különböző meggyőződéseket, például, hogy nem lehetünk dühösek, mérgesek vagy letörtek. Dehogynem. Elfogadhatatlan érzelem nem létezik. Ha kimondjuk a dühünket, megtaláljuk azt az utat, amely annak okához vezet. Arra viszont figyelnünk kell, hogy ne ragadjunk bele negatív érzéseink körforgásába.
„Mi vagyunk a híd aközött, ami már elmúlt és mindazon dolgok között, amelyek ezután következnek. Ilyenkor tudatosodik bennünk, hogy mi mindent kaptunk és miről döntünk úgy, hogy továbbra is megőrizzük, vagy épp nem őrizzük meg.”
Az önmagunkba vetett hit
Mindannyiunkban él valamilyen kép önmagáról, mely meghatározó a mindennapjainkra nézve. A tudatosan élő egyének kitűzött célként törekszenek kiépíteni önmaguk ideális énképét. Aktuális mentális állapotunk nagyban befolyásolja azt is, hogyan reagálunk egy-egy nehezebb élethelyzetre.
Ha felkészültebbek vagyunk, képesnek érezzük magunkat arra, hogy a nehézségeket megoldjuk, ily módon azok sokkal inkább kihívássá alakulnak át a számunkra, mintsem megoldhatatlan helyzetté.
Ha kihívással kell szembenéznünk, és nem megváltoztathatatlan állapottal folytatunk szélmalomharcot, akkor nagyobb eséllyel találunk megoldást. A kihívás a harcos magatartásába pozicionál bennünket, míg a cselekvésre való képtelenség a vesztesébe. Önmagunkról kialakított képünk, így meghatározza, mit teszünk a válságos helyzetekben. Persze, ha a harcot választjuk is, szükséges reálisan felmérnünk, mire vagyunk képesek.
Mi akadályozza azt, hogy a megküzdés mellett döntsünk?
Martin Seligmannek, a pozitív pszichológia képviselőjének kutyákon végzett kísérletei – amelyeket a jelenlegi állatvédelmi szabályozások bevezetése előtt végzett – segítenek megérteni a jelenséget; miért van az, hogy egy nehéz helyzetben úgy érezhetjük, nem vagyunk képesek befolyásolni az eseményeket, a helyzetünk kilátástalan és reménytelen. Az elmélet neve „tanult tehetetlenség”. Seligman kísérletében kutyák fájdalmas áramütéseket kaptak. Néhány állatnak megtanították, hogy ha lenyomnak egy kart, az áramütések abbamaradnak. A sokkolt kutyák hihetetlenül gyorsan megtanulták, mit kell tenniük. A többi kutyának azonban nem adtak eszközt a saját védelmére, így ők „azt tanulták meg”, hogy nem tehetnek semmit az áramütésekkel szemben. Tehetetlenül behúzták fülüket-farkukat és tűrtek. Így viselkedtek akkor is, amikor betették őket egy másik ketrecbe, ahol menekülési útvonalat biztosítottak a számukra. Legtöbbjüknek semmit nem változtatott az ingerre való reakcióján a megváltozott helyzet. Megtanulták, hogy tehetetlenek a hatással szemben. Ugyanez történik velünk is, amikor kétségbeesünk, és úgy érezzük, nem lehetünk befolyással a körülményeinkre, ezért lemondunk arról, hogy a dolgaink jobbra forduljanak, mert úgysincs értelme az ellenállásnak. Ilyenkor valóban képtelenek vagyunk megoldást találni.
Mi vezet ahhoz, hogy a megküzdés mellett döntsünk?
A lelki felkészültség nagymértékben segíthet a nehéz helyzetekkel való megküzdésben. A kérdés tehát az, hogyan lehetünk lelkileg felkészültek? Természetesen nem lehet minden helyzetben állandóan „késznek” lenni, azonban adhatunk az agyunknak néhány olyan segítő programot, amelyek krízisek esetén rendelkezésére állhatnak. Ez különösen fontos, ugyanis idegrendszerünk az éles helyzetekben automatikus üzemmódba kapcsol. Sorra beveti az eszköztárában meglevő programokat. Dr. Orvos-Tóth Noémi egyik érdekes cikkében találó megjegyzéssel utalt erre:
„Minél többet izzadsz a kiképzésen, annál kevesebbet vérzel a csatában”.
Ez az amerikai hadseregben elterjedt mondás megmagyarázza például azt is, miért gyakorlatoznak a katonák extrém körülmények között, de a repülés előtti biztonsági és menekülési eljárások bemutatása is ezen a logikán alapszik. Stresszhelyzetben ugyanis az agyunk automatikusan azt a programot futtatja le, amelyiket már előre lejátszottunk benne. A megküzdés melletti döntésünket segíti annak elfogadása is, hogy az élet így vagy úgy, de mindannyiunkat kivétel nélkül próbára tesz. Emellett nem árt tudatosítanunk, hogy
életünk éppolyan természetes velejárója a nehézség, kudarc, csalódás, veszteség, mint az öröm, a siker, és a boldogság. Mindezekkel együtt teljes az életünk.
Az emberek többségénél a nehéz helyzetekre való felkészülés leginkább abban nyilvánulhat meg, hogy tanulunk a környezetünkben lejátszódó eseményekből. Megpróbáljuk elképzelni, mi magunk mit tennénk az adott helyzetben, hogyan viselkednénk, kitől kérnénk segítséget, mi segíthetne a helyzeten való túllendülésben. Tulajdonképpen ebben áll a szépirodalmi művek, életrajzi könyvek olvasásának a közvetlen haszna is, hiszen a különféle történetek is példaként szolgálhatnak számunkra. A megküzdés vállalásában nagy segítséget jelenthet továbbá figyelmünk tudatos irányításának a képessége is. Ez szerencsére megtanulható. És végezetül ne feledkezzünk meg még egy jelentős tényezőről, amely a megküzdés felé billenthet minket egy krízishelyzetben. Ez pedig nem más, mint az életenergia.
Mindezek után gondolkozzunk el azon, mi miből tudunk töltekezni? Milyen célok, tevékenységek által nyerünk életenergiát? Kik azok az emberek és mik azok a dolgok, amiért érdemes küzdenünk? Theodore Roethke szavaival zárva: „Sötét időben látni kezd a szem.”
***
Ha úgy érzed, a megküzdésben segítségre lenne szükséged, fordulj Terápiás & Tanácsadó Központunk szakembereihez. Most ki sem kell mozdulnod a négy fal közül! Vedd igénybe online pszichológiai tanácsadásunkat.
Felhasznált irodalom:
Eger, E. E., (2017). A Döntés. Libri Kiadó, Budapest.
Orvos-Tóth Noémi, (2019). Lelkünk edzése, Pszichológia Magazin, 2019, 4. szám, 21-23.o
