Egyik családtagod alkoholista vagy drogfogyasztó? A legjobb barátod ugyanazokat a köröket futja a párkapcsolataiban? A párod egész napra beletemetkezik a munkájába? Ilyen esetekben gyakran megjelenhet bennünk egy tehetetlen düh, úgy érezhetjük, bármit megtennénk, csak gyógyuljon meg, jöjjön rendbe a szerettünk… Most vegyünk közösen egy mély levegőt, lépjünk hátrébb két lépést, és nézzük meg, milyen pszichológiai hatások lépnek ilyenkor életbe.
Sokunkban lehet egy olyan belső késztetés, hogy segítsünk másokon, s ez önmagában rendben van. Ez a törekvésünk akkor válhat károssá, ha ez a segíteni vágyás mindenáron jelen van, még akkor is, ha a másik nem szívesen kér tippjeinkből, tanácsainkból. Ha ez sokszor vagy tartósan előfordul, lehetséges, hogy úgynevezett segítő-szindrómában szenvedünk. Segítő szakmabelieket és laikusokat egyaránt érinthet ez a működésmód, amely gátlóan hat mind a segítségadóra, mind a segítségkérőre.
Amikor segíteni szeretnénk valakinek, az is nagyon fontos, hogy különbséget tudjunk tenni, mikor tudunk a másik hasznára lenni, és mikor érhetünk el ellentétes hatást a jó szándékunk ellenére. Nem árt, ha tudjuk, kiknek lehet segíteni.
Kiknek lehet segíteni?
Ha nem kérik, akkor nem erőltethetjük rá senkire a segítségünket. Tehát elsősorban azoknak segíthetünk, akik segítségigényüket kifejezik. Az sajnos nem elég, hogy látjuk az egyik barátunkon, hogy segítségre szorul. Neki kell odáig eljutnia, hogy belássa, olyan helyzetben van, amit egyedül nem tud megoldani. Például egy alkoholista esetében csak akkor tudunk segítséget adni, ha ő maga már olyan mértékben tudatában van a függőségének, hogy eljut magában oda, segítséget szeretne. Sokszor mi emberek szégyelljük, ha valamit nem tudunk önerőből elintézni. Pedig van olyan, hogy mások támogatására szorulunk. És ez rendben van. Szociális lényként szükségünk van egymásra, egymás társaságára, olykor pedig egymás támogatására. Ha már valaki belátja, hogy külső segítséget igényel, és ezt szóvá is teszi, akkor tényleg lehet segíteni, sőt, nemcsak hogy lehet, hanem fontos is, hogy a tőlünk telhető segítséget megadjuk.
Mi a „tőlünk telhető segítség”?
Ez egy nagyon jelentős kérdés. Egy segítő-szindrómában szenvedő érezheti úgy, hogy konkrétan neki kell megoldania a másik ember gondját. Pedig nem biztos, hogy van hozzá affinitása vagy kompetenciája, illetve az is előfordulhat, hogy a buzgó segítségnyújtás a visszájára sül el. Általában azon szokott elcsúszni a dolog, hogy a segítő-szindrómás a segítségkérő helyett próbálja megoldani a problémát, ahelyett, hogy csupán meghallgatná a másikat, vagy utat mutatna neki. Sokszor az is bőven elég segítség, ha valaki megfelelő szakemberhez vagy módszerhez tudja irányítani a problémával küzdő társát. Vagy egész egyszerűen csak jelen tud lenni a másik számára. Ez már önmagában is előrelépést hozhat a segítségkérő témájában.
Minden esetben, amikor valakinek segíteni próbálunk, és olyan illetőről van szó, akinek nem lehet, olyankor gondoljunk arra, hogy először saját magunkon kell segítenünk. Nincs nehezebb dolog, mint tehetetlenül nézni, ahogy szerettünk a végeztébe sodródik. Számunkra ilyenkor abban lehet a segítség, ha (akár külső segítséggel) eljutunk arra a pontra, hogy elfogadjuk szerettünk helyzetét. Az ilyenkor megszülető elfogadás hatalmas megnyugvást tud adni, és segítségével elkerülhető, hogy az amúgy is nehéz helyzetben lévőt tovább terheljük saját feszültségünkkel, akár helyrehozhatatlanul tönkretéve az illetővel a kapcsolatunkat.
Amikor a segítő áldozattá válik
Ha túlzásba visszük a segítést, könnyen belecsúszhatunk egy úgynevezett emberi játszmába (Berne, 1984 – a játszmákról bővebben lásd korábbi cikkünkben). A játszmák olyan emberi interakciók sorozatai, amelyek a felszínen hitelt érdemelnek, rejtetten viszont tisztességtelenek, drámaiak, és végső soron a játszmázóknak minden esetben pszichológiai nyereséggel szolgálnak.
Stephen Karpman (1968) drámaháromszögében három játszmázó szerepel: a Megmentő, a Tettes és az Áldozat. A Megmentő az, aki segíteni szeretne az Áldozatnak, aki (ténylegesen vagy látszólag) segítségre szorul. Ha a Megmentő szándéka nem őszinte, hanem a megmentési játszmájától rejtett pszichológiai hasznot remél (például: milyen jó fejnek fognak tartani, ha segítek valakin), és kéretlenül segít az Áldozatnak, azzal beindíthatja az Áldozat játszmáját. Az Áldozat játszmája a következő: eleinte jóleshet számára, hogy valaki kiszolgálja a tehetetlenségét, és magára vállalja kényelmetlen sorsának a felelősségét, idővel azonban egyre telhetetlenebbé válhat a Megmentővel szemben. Előbb-utóbb elkezdni kritizálni, szélsőséges esetben bántalmazni a Megmentőt. Így válnak az Áldozatból Tettessé, a Megmentőből Áldozattá. Az új Áldozat pedig keresni fog egy új Megmentőt, a háromszög szereplői pedig a végtelenségig kergethetik egymást.
A játszmákból való kilépés első pontja nem más, mint a tudatosság. Önismereti munka által ráébredhetünk, milyen szerepet szoktunk felvenni, milyen játszmákban szoktunk részt venni, és miért érte meg eddig ez nekünk. Jó játszmakilépési lehetőséget ad a spontaneitás, azaz ha nem úgy reagálunk az interakcióinkban, ahogy szoktunk. Nem utolsósorban az igazi, őszinte intimitáson alapuló kapcsolatok elősegíthetik, hogy minél kevesebb játszmát tudhassunk magunkénak.
A megmentő szindróma legeltorzultabb változata a helyettesítő Münchhausen szindróma. Akik ebben a pszichiátriai betegségben szenvednek, tudatosan vagy tudattalanul olyan helyzetbe hozzák az általuk gondozottat – általában gyereket –, hogy vagy eltúlozzák vagy konkrétan előidézik náluk a betegséget. Az ápoló szerepében tetszelegve szereznek maguknak elismerést és figyelmet környezetüktől. Erről bővebben itt lehet olvasni.
A káros segítő szándékunktól úgy lehet megszabadulni, ha feltérképezzük, milyen gyermekkori és személyiségbeli hatások miatt váltunk Megmentővé, és megtanuljuk egészséges módon meghúzni személyes határainkat kapcsolatainkban.
Akiknek nem segíthetünk, még akkor se, ha segítséget kérnek
Bert Hellinger, a családállítás módszerének megalkotója (2001) szerint
azoknak a családtagjainknak, akik előbb születtek nálunk – tehát felmenőinknek, szüleinknek, illetve nagyobb testvérünknek – nincs jogunk segíteni.
Egyrészt, nem tudunk érdemben segíteni nekik, másrészt, ha mégis megtesszük, igen nagy lelki árat fizetünk érte.
Elsősorban gyerekként szoktunk belebonyolódni szüleink lelki életébe, mert a szülők nem tudtak szülők lenni – túl gyengék, betegek voltak, vagy egyszerűen nem tudtak megfelelően gondoskodni rólunk. Ebből kifolyólag megpróbálunk segíteni, gondoskodni, megfelelni szüleinknek, és vagy partnerként, vagy fordított felállásban, szülőként leszünk jelen számukra. Így nem tudjuk megélni magunkat gyerekként az eredendő családunkban. Felnőttként hiányozni fog számunkra ez a minőség, ezért egyéb kapcsolatokban, például a párkapcsolatban fogjuk megkeresni. Így válnak belőlünk anyuci pici fiai/barátnői, vagy olyanok, akik a lehető legtávolabbra költözünk el szüleinktől. A párkapcsolatainkban pedig az apai-anyai minőséget fogjuk keresni női-férfi minőség helyett, így hosszú távon borítékolható a kapcsolataink sorsa.
Fontos megjegyezni, hogy bár lelki értelemben nem segíthetünk a nálunk nagyobbaknak, fizikailag szabad ott lennünk, például bevásárolni vagy tetőt javítani idősödő szüleinknek.
Kisebb testvéreink, valamint gyermekeink számára bármikor, feltétel nélkül nyújthatunk testi-lelki segítséget.
A fent leírtakhoz hasonlóan sajnos nem tudunk segíteni saját párunknak sem. Támogatni lehet egymást, azonban lelki értelemben segíteni a másiknak, megmenteni őt képtelenség. Rengeteg párkapcsolat alapul a megmentési dinamikán. További olvasnivaló a témában korábbi cikkünkben.
Ezért nem adunk soha tanácsot – avagy segítőként hogyan segítünk
Gyakori, hogy mi segítő foglalkozásúak is szenvedünk megmentő-szindrómában (Fekete, 2000). Fontos emiatt, hogy saját szakmai utunk során kellő önismeret által megvizsgáljuk, miért a segítő hivatást választottuk, és odafigyeljünk rá, hogy megmentési kényszer helyett együttérzésből segítsünk a hozzánk fordulóknak.
A szakmánkon belüli „segítéshez” az is hozzátartozik, hogy sosem adunk tanácsot a klienseinknek. Ha sikerül jó tanácsot adnunk, annak a babérjait nem a kliensünk aratja le, hiszen nem az ő ötlete volt. Emiatt joggal lehet dühös ránk. Ha pedig rossz tanáccsal szolgálnánk, a kliensünk szintén dühössé válna, és máris kialakulna a véget nem érő játszma.
Segítőként mi inkább kísérők vagyunk, akik abban segítenek, hogy támogatjuk klienseinket az önismeret sokszor nehéz, rögös útján. Szerencsére már tudjuk, min mennek keresztül, hiszen előttük mi is megjártuk a magunk útját.
Felhasznált irodalom:
Eric Berne (1984) Emberi játszmák Háttér Kiadó, Budapest
Fekete Sándor (2000) Segítő foglalkozások kockázatai – Helfer szindróma és burnout jelenség In: Kelemen Gábor (szerk.): Tele-dialógus. Pro Pannonia. Pécs. 179-191.
Bert Hellinger (2001) Die Quelle braucht nicht nach dem Weg zu fragen Carl-Auer-Systeme Verlag und Verlagsbuchhandlung GmbH, Heidelberg
Stephen Karpman (1968) Fairy tales and script drama analysis Transactional Analysis Bulletin, 7, 39-43.
