Az egyik legelkoptatottabb pszichológiai jó tanács, hogy tanuljuk meg önmagunkat szeretni. Annál nehezebb azonban ezt a gyakorlatban megvalósítani. Ráadásul annak ellenére, hogy nap mint nap használjuk az önértékelés, önbecsülés, önmegvalósítás kifejezéseket, a jelentésük gyakran összemosódik a közbeszédben. Miért fontosak ezek az önmagunkkal kapcsolatos pszichológiai fogalmak, és mit is takarnak pontosan?
Ahhoz, hogy közelebb jussunk a válaszhoz, első körben a személyiségpszichológia énkép fogalmát kell megértenünk. Akármennyire elcsépelt, önálló személyiségként, mindannyian egyszeriek és megismételhetetlenek vagyunk. Életünk során folytonosan „valakivé válunk”. Úgy is mondhatjuk, hogy
önmagunk egyszerűbb változatából fejlődünk ugyanazon énünk (jó esetben) összetettebb változatává.
Hogyan maradunk önazonosak, ha folyamatosan változunk? A pszichológia szerint a válasz kulcsa az önmagunkra vonatkozó információink mentális reprezentációja, tehát énképünk. Énképünk önmagunkról alkotott és érzelmekkel átszőtt vélekedéseinket tartalmazza.
Önmagunk legjobb verziójává válni
Az énképnek alapvetően két verzióját különböztetjük meg. Aktuális énképnek nevezzük azt, ahogyan önmagunkat a jelenben jellemezzük. Ez a kép valódi tapasztatainkon nyugszik. Ezzel szemben az ideális énképünket a vágyott tulajdonságaink alkotják. Az a kép, amilyenek lenni szeretnénk. Ez utóbbi a számunkra fontos személyek értékeivel való azonosulások eredményeképpen formálódik. Minél közelebb esik az ideális énképünk az aktuális énképünkhöz, annál ösztönzőbben hat a személyiségfejlődésünkre. Ez egyben azt is jelenti, hogy ideális énképünk az ilyen esetekben az aktuális énképünkhöz képes kissé pozitívabb, ám reálisan elérhető célokat takar. Azonban
ha az aktuális önjellemzésünk és a vágyott ideál között túl nagy a különbség, az szégyenérzetet, frusztrációt és csalódást eredményezhet.
Ilyenkor azt érezhetjük, hogy nem tudunk megfelelni az elvárásoknak és nem vagyunk elég értékesek mások szeretetére. A múlt század második felében kibontakozó, úgynevezett humanisztikus pszichológia abból az alapfeltételezésből indult ki, hogy a világon minden ember képes a növekedésre és a fejlődésre. Carl Rogers – a mozgalom egyik leghíresebb képviselője – az aktuális és az ideális énkép közötti megfelelésre a kongruencia fogalmát használta. Ennek hiánya pedig az inkongruencia. Szerinte a harmonikus személyiség feltétele, hogy az énkép és az énideál minél közelebb legyenek egymáshoz. Tehát, hogy a személy olyannak lássa magát, amilyen valójában lenni szeretne, mivel ez segítheti leginkább az önmegvalósítást. Az önmegvalósítás az a folyamat, ami az én kiteljesedését, a személy egészlegességét szolgálja és minimálisra csökkenti az inkongruenciát.
Önértékelés, önbecsülés, önelfogadás, önbizalom
De ha csak annyi a dolgunk, hogy az aktuális énképünket összeegyeztessük az ideális énképünkkel, akkor mi a helyzet a többi, önmagunkkal kapcsolatos fogalommal? Vegyük sorra! Az önértékelés – nevéhez hűen – az egyén önmagához való értékelő viszonyulását fejezi ki. Úgy is mondhatnánk, hogy az énkép szubjektív vetülete.
A reális énkép és az önértékelés birtokában alakulhat ki az önbecsülés.
Ez arra vonatkozik, hogy mennyire vagyunk képesek elfogadni és szeretni önmagunkat. Mennyire törődünk saját szükségleteinkkel és ez mekkora magabiztosságot ad számunkra. Az önbecsülés két összetevője az önelfogadás és az önbizalom. Előbbi egyfajta belső élmény, ami önmagunk minősítés nélküli elfogadását jelenti. Magába foglalja az önmagunkról való gondolkodásunkat, saját pozitív és negatív tulajdonságainkhoz való viszonyunkat. Kialakulásában fontos szerepe van a korai környezeti hatásoknak, főleg a szülőknek. Az önbizalom ezzel szemben nem egy állandó vonás, hanem adott helyzetekben értelmezhető. Az a belső megélésünk, hogy mennyire vagyunk képesek saját emberi, szakmai képességeinkben és kompetenciánkban hinni. Érzéseink, gondolataink, döntéseink és választásaink sajátos mintázata megkülönböztet bennünket mindattól, amit a múltban élt, vagy a majdani jövőben élő bármely emberi lény tapasztalt vagy tapasztalni fog. Ez sokszor ijesztő lehet, hiszen nem mindig értjük, hogy mit és miért érzünk. De a tény, hogy életünk a sajátunk, érzelmek és tapasztalatok kizárólag hozzánk tartozó halmaza, egyben izgalmassá is teszi azt.
Felhasznált szakirodalom:
Carver, C. S., Scheier, M. F. (2006). Személyiségpszichológia. Budapest, Osiris.
Tordai, Z. (2013). Pszichológia és személyiségfejlesztés I. TÁMOP-4.1.2.B.2-13.
