Most, 2019-ben, a digitális világ és a személytelen kapcsolatok forgatagában sajnos nem kérdés, hogy a magány már-már járvánnyá nőtte ki magát. Számtalan pszichológus, orvos, kutató és tudományos szakember dolgozik azon, hogy megoldást, választ találjon a modern életmódunk ezen velejárójára – és úgy tűnik, időről időre rá is bukkannak egy-egy eredményre, ami közelebb vihet minket a megoldáshoz. Egy idei kutatás a mimikát és annak feldolgozását helyezte előtérbe, az eredmények pedig nagyon fontosak lehetnek a magány megfejtésében.
Nem véletlen, hogy rengeteg szakember gondolja azt, hogy a magány oka a nonverbális jelek (mint például egy tekintet vagy egy mosoly) rossz használata és feldolgozása, hiszen gondoljunk csak bele: a szociális mimika mindenkinél más és más, de mégis egy nagy közös szabályrendszer szerint működik.
Így természetes, hogy a közösségből kiszorul az az egyén, aki nem tudja, vagy nem akarja követni annak íratlan szabályait.
Azt persze nem lehet kijelenteni, hogy a magány egy egyszerű, egyetlen mimikai okra visszavezethető állapot, de nem kérdés, hogy a kommunikáció ezen formája fontos szerepet tölt be a szociális kapcsolatokban.
Hogy kiderüljön, mennyi köze van egymáshoz a magánynak és a mimikának, a Kaliforniai Egyetem kutatócsoportja létrehozott egy 35 diákból álló vizsgálatot. A jelentkezők első körben három tesztet töltöttek ki, amelyek a magányosságuk (ha volt), a depressziójuk és az extraverziójuk mértékét mutatták meg. A kérdőívek eredményei szerint két részre osztották őket: magányos és nem magányos csoportokba. Ezek után a kísérlet vezetői elektródákat helyeztek a mosolygásért és a homlokráncolásért felelős arcizmaikhoz, és olyan videókat mutattak nekik, amelyeken férfiak és nők haragot, félelmet, örömöt és szomorúságot éltek meg.
Kiderült, hogy a magányosnak és a nem magányosnak bizonyult résztvevők is azonos mértékben ismerték fel a videókon látott érzelmeket, és még a felismerés pontosságában sem volt különbség a két csoport között. Így kimondható, hogy a magányos emberek ugyanolyan jól értelmezik a nonverbális jeleket, mint a nem magányosak.
De egy fontos részletben mégis különbséget tudtak tenni a kutatók, és az nem a befogadásban, hanem a reakciókban volt mérhető – méghozzá csak akkor, amikor mosolyra került a sor a vetítésben. Amikor ugyanis
az örömöt látták a résztvevők, csak a nem magányosnak bizonyult csoport mosolygott vissza automatikusan,
míg a magányosabb diákokban kevésbé indult el a „mosolyra mosoly”-reakció.
Ami pedig még megdöbbentőbb, hogy olyan képek esetében, amelyeken nem szerepeltek emberek, nem tudtak különbséget tenni a kutatók. Ha a résztvevőknek természeti környezetben készült fotókat és videókat mutattak, ugyanolyan mértékben mosolygott a két csoport. De amint embereket vetítettek nekik, jelentős különbségeket lehetett kimutatni közöttük.
Ez a kutatás tehát megmutatta, hogy a mimika értelmezésén túl a reakció is rettenetesen fontos, ha szociális interakcióba kerülünk.
Ez, ha belegondolunk, teljesen logikus: a beszédpartnerünk ugyanis könnyen értelmezheti antiszociális vagy ellenszenves gesztusnak, ha nem mosolygunk vissza rá, amikor ő nevet vagy ránk mosolyog. Persze a magány sok tényezős állapot, de ezen eredmények alapján kimondhatjuk, hogy végső sorban – rengeteg más körülményt is beleszámítva – a nem megfelelő mimikai reakció megalapozhatja és fenn is tarthatja a magányunkat.
Felhasznált irodalom:
Aronold, A., Winkielman, P (2019). Preliminary evidence that lonely people lose the reflex to mimic other people’s smiles potentially sustaining the isolation.
