„A történet, amelyet el fogok mesélni, talán nem pontosan így esett meg, de segít megérteni, mire jutott a pszichológia tudománya az érzelmek kutatásában az utóbbi 20-25 évben.” – Dr. Mérő László matematikus és pszichológus professzor exkluzív cikkével jelentkezünk!

Az érzelmek eredete

Amikor kialakultak a Földön olyan élőlények, amelyek képesek voltak mozogni, meg kellett tanulniuk gyorsan észlelni, mi ehető számukra, miből tudnak búvóhelyet építeni, hogyan tudják megtalálni a párjukat, és azt is, hogy miféle veszélyek fenyegetik őket ebben a nagyon tágassá vált világban. Mi mindent célszerű messzire elkerülniük, mikor érdemes egyéb óvintézkedéseket tenniük?

Hogyan oldaná meg egy mérnökember azt a feladatot, hogy olyan szerkentyűt tervezzen, amelyik jár-kel a világban, és képes sokáig fennmaradni? Egy mai mérnök ezt a szerkentyűt először is megtanítaná a logika szabályaira, hogy a környezetében észlelt dolgokból okos következtetéseket tudjon levonni. Valóban valami ilyesmi történt, és az élőlények agya fejlődésnek indult, egyre inkább alkalmazta a logika szabályait. Mégis lépten-nyomon súlyos csapások érték ezeket az egyre okosabb lényeket, mert mire agyuk elvégezte az összes szükséges műveletet, már megtörtént a baj.

Ha egy mai mérnök ilyen problémával kerül szembe, azonnal eszébe jut a markerimpulzusok fogalma. Ezek olyan jelek, amelyeket a külső tényezők bizonyos együttállásai hoznak létre, és a központi feldolgozás gyorsan azonosítani tudja őket. Például, ha meglátunk egy hosszú, vékony, tekergő dolgot, akkor megjelenik egy bizonyos fajta impulzus. A gondolkodó agy azonnal érzékeli az impulzust, és gyorsan tud rá reagálni. Első válaszként például igyekszik elkerülni azt a tekergő dolgot. Ez nagyon hasznos olyankor, amikor az egy mérgeskígyó, és fölösleges erőfeszítés, amikor egy kerti slag. De az első eset kockázata sokkal nagyobb, mint a második esetben elvesztegetett energia és idő, ezért érdemes akár feleslegesen is reagálni.

A neurális csatornáinkon érkező ilyen markerimpulzusokat érzelmekként éljük meg.

Így alakulhattak ki azok az érzéseink, amelyeket a pszichológusok alapérzelmeknek neveznek. A pszichológusok általában a következő hat érzést tekinti ide tartozónak: öröm, szomorúság, düh, félelem, undor, meglepődés.

És a szeretet?

Mielőtt rátérnénk a történet következő felvonására, tegyünk egy kis kitérőt. Lehet, hogy az Olvasóban erős hiányérzet támadt, amikor az imént felsorolt alapérzelmeket látta. Hogyhogy nincs közöttük a szeretet? A pszichológusok nem tekintik alapérzelemnek ezt a nagyon alapvető érzést? Van akkor értelme ennek az egésznek?

Számtalan érzelem közül a tudomány hat alapérzelmet különít el

A szeretet valóban nem alapérzelem, mert nem ilyen markerimpulzusok jelenítik meg. A szeretet tanult érzelemnek bizonyult, olyannak, amilyenekről történetünk második felvonása szól majd. A szeretet nincs biológiailag belénk programozva, mint az alapérzelmek markerimpulzusai. Ezért volt óriási szüksége az emberiségnek, hívőknek és nem hívőknek egyaránt, Jézus Krisztus tanításaira.

Újabb fajta érzelmek

A történet második felvonása akkor játszódik, amikor már kialakultak olyan élőlények, amelyek agya bonyolult gondolatmenetek, következtetések végigvitelére is alkalmas volt. Csakhogy a hardver nem gyorsult fel, így egy bonyolultabb gondolatmenet nagyon sok időt vett igénybe. Hogyan érhető el, hogy a korábban már végiggondolt dolgokat ne kelljen minden egyes új helyzetben teljesen elölről kezdeni? Sokat gyorsítana az éppen aktuális probléma megoldásán, ha lenne valami, ami felhívná a figyelmünket arra, ha a probléma bizonyos elemein már korábban is gondolkodtunk, és akkor olyan eredményre jutottunk, amely most is érvényes lehet.

Mérnökünk előbb-utóbb rájön, hogy nem érdemes a korábbi gondolatmenetek minden lépését egy az egyben felhasználni. A mostani helyzet sohasem egészen pontosan azonos egy korábbival, és már nagyon kis különbségek is alapvető változásokat okozhatnak a végeredményben. Mégis érdemes legalább annyit jelezni a mostani gondolkodás számára, hogy találkoztunk-e már hasonló helyzettel, és ha igen, pozitív vagy negatív eredményre vezetett-e az irány, amely mentén most épp haladunk. Már ennyi is nagyon sokat segíthet, hogy kövessük-e tovább a jelenlegi irányt, vagy inkább keressünk valami más utat az éppen aktuális problémánk megoldásához.

A műszaki feladat hasonlít a történet első részében felmerült problémához, csak most nem a külvilág ingereire kell reagálni, hanem a saját régebbi tapasztalatainkat vagy korábban megtanult dolgokat kell gyorsan és nagyvonalúan figyelembe venni. A megoldás is hasonló.

A régi gondolkodások eredményeit őrző memóriaegységek is markerimpulzusokat küldenek a központi feldolgozás számára.

Nagyon leegyszerűsített, csak valami összbenyomást jelző impulzusokat arról, hogy sikeres volt-e a múltban a most követett irány, és ha nem, milyen módon nem.

Mérnökünk úgy oldaná meg ezt, hogy létrehozna egy újabb neurális csatornát az ilyesfajta markerimpulzusok közvetítésére a régi emléknyomoktól a központi feldolgozás felé. Ez eléggé biztonságos és egyszerű megoldás, ha a neurális csatorna olcsó – és a természetben valóban olcsó, sokszor magától is létrejön.

Az evolúció kontármunkája

Most pedig búcsút kell vennünk mérnökünktől, mert a természetben valami egészen más történt. Ott is markerimpulzusokkal oldódott meg a probléma, de nem így.

A mérnök tervez. Minden műszaki egyetemen egy dolgot nagyon belevernek a hallgatók fejébe, függetlenül attól, hogy vegyészetet, gépészetet, villamosságtant, informatikát vagy bármi mást tanul az illető: ne gányolj, hanem tervezz! Ez minden műszaki tudomány alapja.

Az evolúció viszont nem tervez, hanem gányol. Használja, ami épp véletlenszerűen elé kerül, és így tákol össze mindenféle szerkentyűket, amelyekről majd a természetes szelekció eldönti, hogy életben maradnak-e vagy sem. A mérnöknek vannak költséghatékonysági szempontjai, az evolúciónak nincsenek. Az evolúció szempontjából mindegy, mi minden pusztul ki, csak az érdekes, ami fennmarad.

A második típusú markerimpulzusok fizikai megvalósítását az evolúció úgy oldotta meg, hogy ezeket is ugyanazokra a neurális csatornákra terelte, amelyek a korábbi típusú markerimpulzusokat vitték a központi feldolgozás felé. Mérnökszemmel nézve ez elképesztő buherálás igazi kontármunka, mivel így a központi feldolgozás nem tudja megállapítani, hogy egy adott markerimpulzus megjelenésének mi az oka. A külvilág valamiféle ingerére reagál az impulzus, vagy egy korábbi gondolkodás, tanulás eredményét közvetíti?

A természetes szelekciót azonban mindez nem érdekli. Még ez a hihetetlenül amatőr megoldás is jobbnak bizonyult, mint ha mindig mindent elölről végig kell gondolni. Olyan megoldást nem hozott létre az evolúció, amiben ez a kétfajta markerimpulzus két külön neurális csatornát használ, így ez a mérnökszemmel magától értetődő, jól megtervezett megoldás fel sem merült a természetben. Ezért ennyire kuszák, zavarosak az érzelmek – nemcsak az emberben, hanem már az állatokban is.

Ugyanaz az érzelmi impulzus egészen különböző dolgokat is jelenthet.

A tisztán emberi érzelmek

Ez eddig egy majomra, egy kutyára, vagy akár egy patkányra is érvényes. A történetnek azonban van még egy harmadik felvonása is, amely már csakis az emberről szól. Pontosabban egy olyan lényről, amely feltesz magának olyasfajta kérdéseket, mint „mi az életem értelme?”, „mit tehetek azért, hogy ez a világ jobb legyen?”, vagy „mi történik a halálom után?” Tudomásunk szerint jelenleg a Földön a homo sapiens az egyetlen olyan lény, amelyik feltesz magának ilyesfajta kérdéseket.

Az ember egy olyan lény, amelynek a cselekedeteit nemcsak a külvilág ingereire adott válaszai és a korábbi tapasztalatai határozzák meg, hanem az ilyesfajta kérdésekre adott válaszai is. Értsük pontosan: egy kutya is képes áldozatot hozni a gazdájáért, mert ez van beleprogramozva. De egy kutya nem képes áldozatot hozni a hazájáért, mert nem definiálja magát magyar vagy német vagy román kutyaként. Egy ember a hazájáért is képes áldozatot hozni.

Az evolúció a homo sapiens esetében is folytatta a kontármunkáját, és ezek a válaszok is ugyanazokon a neurális csatornákon keresztül, ugyanolyan markerimpulzusok formájában jutnak el a gondolkodó agyhoz, mint a másik kétfajta érzelem. Ettől az emberi érzések még annál is sokkal kuszábbak, mint amilyennek eddig láttuk az érzelmeket – és pont emiatt a harmadik érzelemfajta miatt még hatékonyabbak.

Szerethető kuszaság

Korábbi gondolkodásaink tanulságai és tanulmányaink eredményei érzelmek formájában jelennek meg a gondolkodásunkban. Ezek az érzelmek vezérelnek minket nemcsak akkor, amikor szeretetről vagy épp gyűlöletről van szó, hanem olyankor is, amikor egy szakmai probléma megoldásán gondolkodunk. Egy okos embernek a korábbi megoldásai okosabbak, mint egy kevésbé okos embernek, és a tanulmányaiból is okosabb következtetésekre jut. Ezért az ezeket közvetítő érzelmei is jobban megalapozottak, okosabbak. Egy okos embernek vannak okos érzelmei.

Ugyanakkor egy okos embernek is éppoly kuszák az érzelmei, mint bárki másnak, mert benne is egészen különböző jellegű érzések öltenek teljesen azonos formát. Egyéb fajta érzései, például azok, amelyekkel a külvilág ingereire reagál, akár butábbak is lehetnek, mint egy kevésbé okos embernek – mondjuk annyira fél a kígyóktól, hogy egy kerti slagtól is berezel. Az is lehet, hogy az érzelmi intelligenciája kevésbé fejlett, mint a szakmai. Minden okos embernek vannak buta érzelmei is.

Mai tudományos ismereteink alapján egészen biztosan állíthatjuk, hogy érzelmek nélkül nincs értelem.

Az evolúció létrehozott egy kuszaságot, amely működőképesnek bizonyult. Ha már egyszer az evolúció így elfuserálta, nincs más választásunk, együtt kell élnünk érzelmeink kuszaságával. A legjobb, amit tehetünk, ha kifejlesztünk magunkban olyan érzelmeket, amelyek segítségével szépnek tudjuk látni, meg tudjuk szeretni ezt a mélyen emberi kuszaságot. 

Elvileg elképzelhetők sokkal jobb konstrukciók is, de azok már nem a pszichológia, hanem a mesterséges intelligencia tudományának területéhez tartoznak.

Aki ennél mélyebben, alaposabban szeretné megismerni az érzelmekkel kapcsolatos kutatások eredményeit, annak ajánljuk a Bányai Éva és Varga Katalin által szerkesztett Affektív pszichológia című vaskos tankönyvet vagy Mérő László Az érzelmek logikája című könyvét.