Az előző részben beszéltünk azokról a fázisokról, melyeken a katasztrofális eseményeket követően átesünk. Kihangsúlyoztuk, hogy egyrészt a szakaszok sorrendjei felcserélődhetnek, vagy akár egy-egy szakasz ki is maradhat, másrészt nem feltétlenül esik át minden egyén vagy éppen minden közösség az egyes szakaszokon. Cikksorozatunk záró részében áttekintjük, hogyan élik meg a stresszt a különböző társadalmakban élő emberek, mennyiben hasonlít a trauma feldolgozása a gyászfolyamat lépéseihez, és mit tehetünk testi-lelki egészségünk megőrzése érdekében. Herceg Attila klarinétművész-tanár, önismereti- és személyiségfejlesztő tréner, és pszichológia doktori hallgató írása.

A stressz megélését, azon belül pedig a már említett kognitív kiértékelést befolyásolják az adott társadalomra jellemző elvek, normák. A kínai társadalom például – ahonnan a vírus kirobbant – alapvetően kollektivista közösség, amely jellemző módon nem az egyéni érdekeket vagy egyéni képességeket helyezi előtérbe.

A kollektivista társadalmakban az egyén önértékelését az határozza meg, miként képes hozzájárulni a közössége jólétéhez.

Rendkívül érdekes, hogyan nyilvánul meg ezekben a társadalmakban az egyén sikerhez illetve kudarchoz kötődő attribúciója, vagyis annak megítélése, milyen okok járulnak hozzá az egyén eredményeihez. A siker okát rendszerint a közösség erejének tulajdonítják: egy sportgyőzelem az edzőknek, a csapatnak, a támogatóknak, míg egy kiemelkedő tanulmányi eredmény az iskolának, a tanároknak köszönhető. Ezzel szemben a kudarcért kizárólag az egyén tehető felelőssé: egyedül ő az, aki nem tett meg minden tőle telhetőt a sikerért. Gondoljunk csak vissza, mit tett a kínai társadalom annak érdekében, hogy elkerüljék, vagy legalábbis lassíthassák a fertőzés terjedését! Hogyan ünnepelte együttesen az orvostársadalom a sikeres gyógyulásokat, és kinek mondtak köszönetet a kórházból távozó, újra egészséges emberek? 

A nyugati világ ezzel szemben individualista társadalom, amelyet az egyéni érdekek és az önös haszon hangsúlyozása jellemeznek.

Mit hallunk nap mint nap? „Légy te a legjobb, lépj túl azokon, akik visszatartanak, mert te megérdemled! Legyen a tiéd itt és most mindaz, amire szükséged van!” Nem meglepő, hogy az individualista közösségek éppen ellenkezőleg viszonyulnak a siker és a kudarc kérdéséhez. Amit elértél, azt egyedül magadnak köszönheted! Rossz jegyeket kapsz az iskolában? Nem csoda: amilyen az oktatási rendszer, és amilyen tanárok vannak… Ugye, nem szükséges tovább sorolni? 

Az individualista társadalom az egyéni érdekeket helyezi élőtérbe.

Mindezek fényében már meg sem lepődhetünk azon a hozzáálláson, melyet nap mint nap tapasztalhatunk. Miért kiabálja valaki dühösen a buszon, hogy „Maga ne korlátozza az én szabadságomat! Én nem vagyok beteg”? Miért értjük meg nehezen, miért maradjunk otthon (akkor is, ha egészségesek vagyunk)? Miért esik nehezünkre elfogadni a társadalmi szerepvállalást? Nagyon egyszerű: azért, mert mindez ellenkezik a társadalom által belénk nevelt normákkal, attitűdökkel. Márpedig ki az, aki önként, szánt szándékkal szembe akar fordulni azzal a közösséggel, amely biztonságot jelent számára? Ki az, aki magára akarja vállalni a kirekesztést, a megbélyegzést? Ki az, aki szociális stresszort akar magára erőltetni? 

A helyzet az, hogy a veszély miatt olyan gyorsan és időnként olyan jelentős mértékben történnek változások, hogy az ember nehezen tudja csak követni. Már csak azért is, mert úgy érezheti, fel kell rúgnia azokat a szokásokat, melyeket sikeresen megtanult, és amik eddig hozzájárultak a saját adaptivitásához. Az eddig megtanult viselkedésminták, a szociális tanulás révén eddig elsajátított attitűdök azonban ebben a megváltozott helyzetben már nem járulnak hozzá az egyéni és a társadalmi sikerességhez. 

Viselkedési mintázatok veszteség esetén

Visszatérve a traumás stresszorok bekövetkezését jellemző szakaszokhoz: a viselkedés bizonyos hierarchikus mintázata nemcsak katasztrófákat követően, és nemcsak társadalmi szinten, hanem kisebb közösségekben és egyéni szinten megélt veszteségeket követően is megmutatkozik. Ez a viselkedésbeli mintázat pedig nem más, mint a gyász. 

Bizonyára sokan ismerik Rob Reiner A bakancslista című filmjét, Jack Nicholson és Morgan Freeman felejthetetlen alakításával. A film egyik jelenetében a két főszereplő a haldoklás fázisairól beszélget, pontosabban arról, melyik szakaszban tartanak betegségük feldolgozásával kapcsolatban. Ez a párbeszéd nem csupán írói fikció, hanem precíz pszichológiai alapon nyugszik.

A gyászfolyamat valóban 5 szakaszra osztható: tagadás, düh, alkudozás, depresszió, beletörődés. 

tagadás szakaszában az egyén nem hajlandó szembesülni a történtekkel. A pszichoanalitikus iskola ezt azzal magyarázza, hogy egy lelki tartalom, vagy éppen egy esemény azért válik elfogadhatatlanná az egyén számára, mert annak beismerése jelentősen veszélyeztetné az énképét. A tagadás egy viszonylag primitív énvédő mechanizmus, ugyanakkor rengeteg energiát emészt fel, hiszen az egyénnek szüksége van arra, hogy olyan tényeket, olyan érveket hangoztasson, amelyek a valódi helyzet ellenkezőjét bizonyítják. A tagadás számos módon történhet. Menekülhetünk a saját magunk által kreált áligazságokba, buzgón kutathatjuk azokat a forrásokat, melyek képesek cáfolni az igazságot, vagy éppen dönthetünk úgy is, hogy a valós tényeket állító személyt, személyeket alábecsüljük. 

A tagadás fázisában nem vagyunk hajlandóak szembesülni a helyzettel.

düh szakaszában felismerjük a valódi helyzetet, ám ilyenkor – individualista kultúrákra jellemző módon – másokban keressük az okot. Mindenáron bűnbakot szeretnénk találni, aki felelőssé tehető a minket ért veszteségért. Ezen erőfeszítéseink akár agresszív cselekedetekhez is vezethetnek. 

Az alkudozás szakaszában az egyén figyelme és oktulajdonítása önmagára tevődik át. Bűntudat gyötri az események miatt, amit szeretne visszafordítani, meg nem történté tenni. Ennek érdekében hajlandó készségessé válni, alkut ajánlani. 

depresszió fázisát a szomorúság, a befelé fordulás, az érdeklődés beszűkülése jellemzi. Az átélt reménytelenség hátterében kettős ok áll: vagy a múltban történt veszteségek vagy a bekövetkező változások gyötrik az egyént. 

beletörődés szakaszában (mely egyben az utolsó szakasz is) az egyén már képes kifejezni az érzéseit, legyen szó aggodalomról, félelemről vagy belenyugvásról. Ekkor már nem dacol, inkább nyugalomra, a helyzet végső megoldására vágyik. 

Látható, hogy a gyász szakaszai ugyancsak megjelennek a közösség és az egyének életében a jelenlegi helyzetben. Vannak, akik még mindig nem akarják elfogadni a helyzet komolyságát, inkább megpróbálnak úgy tenni, mintha semmi sem történne, vagy éppen összeesküvés-elméleteket gyártanak. Mások a hírekben sokszor felbukkant halpiacot, a mindenevő kínaiakat, a gyógyszergyártó cégeket, a kormányokat, esetleg azokat a szervezeteket hibáztatják, akik az emberiségre a fertőzés által mérnek csapást. Az aktuális vélekedéseket, viselkedést megfigyelve megítélhetjük, hol tatunk, és mi várhat még ránk – de minden ilyen ítélettel legyünk rendkívül megfontoltak és óvatosak! 

Természetesen a gyászfolyamatra – mint minden szakaszelméletre – ugyanazok az elvek vonatkoznak: az időbeli lefolyása egyénenként változó, és a sorrendiség sem teljesen kötött. Tehát az egyik szakaszból a másikba történő átlépést nem lehet és nem is szabad erőltetni. Ahhoz, hogy a változás bekövetkezhessen, számos belső, mentális tényezőnek végbe kell mennie. 

Milyen úton induljunk el a gyász után?

Felvetődhet a kérdés, hogy mit tehetünk a gyászfolyamat végén. Fogadjuk el, hogy ennyi volt, vége, az élet megy tovább? Persze, az élet továbbmegy, csak az nem mindegy, miként könyveljük el a történteket, a bennünket ért veszteséget. Dönthetünk úgy is, hogy ami történt, azt – az alaklélektan kifejezésével is élve – lezárjuk, azonban ez azt jelenti, hogy valójában nincs befejezés, számos kérdés, érzés feloldatlan marad. Erre Sigmund Freud azt mondaná, hogy ekkor a gondolatainkat, érzéseinket (élve) a tudatalattinkba temetnénk, ahol azonban tovább folytatnák „munkájukat”.

Mindent meg kellene tennünk annak érdekében, hogy az elfojtott tartalmak ne törhessenek be a tudatunkba, de azok folyamatosan befolyásolnák viselkedésünket, és a személyiségünk neurotikus, kóros működéséhez vezetnének. 

Ennél lényegesen hasznosabb – és kevésbé fenyegető – megoldásnak tűnik az úgynevezett integrálás, ami azt jelenti, hogy

a gyász során keletkezett érzéseinket, gondolatainkat személyiségünk tudatos és aktív részévé tesszük.

Tehát nem válnak tudattalan tartalmakká, így nem lesz szükségünk azok állandó elnyomására. Ez azt is jelenti, hogy az integrálás során érzéseinket, gondolatainkat nem fosztjuk meg azokat jelentőségétől, nem bagatellizáljuk azokat. Ha szükségesnek érezzük, kinyilvánítjuk, beszélünk róluk. Azt is mondhatjuk tehát, hogy az integrálás tulajdonképpen szinten önmagában is terápiás értékű. 

Mit tehetünk tehát önmagunkért, szeretteinkért?

A legnagyobb ajándék, amit most magunknak és másoknak adhatunk: a figyelem és a törődés. Vegyük észre, ha valaki már-már túlzott mértékű szorongást mutat vagy hosszú időn keresztül küzd félelmeivel! Beszélgessünk, osszuk meg egymással gondolatainkat, érzéseinket! Ugyanakkor figyeljünk a fokozatosság elvére: ha úgy véljük, hogy valaki éppen gyászfolyamatot él át, ne akarjuk gondolatait újra és újra a veszteségekre irányítani, így elkerülhetjük a tünetek patológiássá válását, illetve az úgynevezett másodlagos traumatizációt, vagyis a katasztrófa, a veszteség újbóli átélését. 

Vegyük észre, ha valaki túlzott mértékű szorongást mutat vagy hosszú időn keresztül küzd félelmeivel.

Próbáljuk megtalálni az arany középutat! Alkalmazzuk az időmenedzsment technikáját: igyekezzünk időnket úgy beosztani, hogy napunk jelentős részét ne a vírussal kapcsolatos gondolatok, teendők töltsék ki! Jelöljünk ki magunknak egy-egy időpontot, amikor megnézzük a híradásokat – legyen szó internetes híroldalok olvasásáról, a közösségi médiák böngészéséről, vagy éppen televíziós hírműsorokról! Határozzuk meg ezen alkalmak időbeliségét is: lehetőleg ne 1-2 órás tevékenységről legyen szó! 

Ugyanakkor próbáljuk úgy szervezni az életünket, hogy ne minden cselekedetünk a fertőzéstől való félelemről, annak kényszeres elkerüléséről szóljon! Tartsuk be az alapvető higiénés szabályokat, az egészségünk érdekében kapott tanácsokat, de tartsuk ezeket ésszerű keretek között! 

Ha pedig az alábbi tüneteket észleljük, ne legyünk restek segítséget kérni! Ne feledjük, a mentálhigiénés segítség az interneten is elérhető! Derítsük fel ezeket a lehetőségeket, és ha szükségét érezzük, bátran éljünk velük – figyelve arra, hogy mindig hiteles forrásból szerezzük az információkat, és képzett, hivatásos szakemberekhez forduljunk! Az elhatalmasodó tünetek, amik problémákat jelezhetnek: 

  • csökkent reakciókészség, az ingerekre adott válaszok tompulása
  • fokozott élénkség, az ingerekre adott heves, túlzó reakciók
  • alvászavarok, az emlékezet nehézségei, az érdeklődési és tevékenységi körökbeszűkülése 
  • a szociális érdeklődés beszűkülése, a kapcsolattartásra való igény elvesztése vagy felfokozódása
  • bűntudat, az észlelés szokatlan módosulásai (önmagát vagy környezetét furcsának, nem valóságosnak véli).

Hogyan őrizhetjük meg testi-lelki egészségünket?

Emlékszünk még e három elvre: befolyásolhatóság, bejósolhatóság, próbatétel? Próbáljunk meg – a helyzethez mérten –  ragaszkodni azon elgondolásunkhoz, hogy a megelőzésért mi magunk is tehetünk! Ha pedig megtaláltuk azokat a tevékenységeket, amik révén hozzájárulhatunk magunk és mások egészségének megőrzéséhez, azokban aktívan és elköteleződötten vegyünk részt! Ezzel énképünk is erősödik, ugyanakkor kivédhetjük a tanult tehetetlenséget. 

Tekintsünk a mögöttünk, az éppen előttünk álló, és a jövőben rejlő eseményekre megoldandó feladatként, legyőzendő kihívásként!

Értelmezzük olyan helyzetként, ami lehetőséget kínál a fejlődésre, hiszen mindent, amit történt, ami történik, és ami történni fog, integrálhatunk, a személyiségünk, mi több a közösségünk identitásának részévé tehetünk. Ahhoz, hogy mindezt megvalósítsuk, elengedhetetlen, hogy képesek legyünk megtartani a tudatos jelenlétet, tehát képessé kell válnunk arra, hogy reálisan szemléljük az adott pillanatot, helyzetet. Ugyanakkor szükséges, hogy tudatában legyünk annak, milyen szerepben veszünk részt az aktuális történésben. Ehhez pedig ki kell alakítani a szemlélő, megfigyelő nézőpontot.  

Fontos, hogy képesek legyünk a nyílt elfogadásra. Az adott helyzet nehézségének, komolyságának tudatosítása az egyetlen, amit a tagadással, elfojtással szemben tehetünk. Végezetük pedig igyekezzünk megfogalmazni és megérteni érzéseinket, gondolatainkat, s tudjunk köztük szelektálni. Ennek révén elválaszthatjuk, mi az, ami számunkra hasznos, és mi az, ami ártó, hátráltató.  

***

Ha úgy érzed, a stressz megnehezíti a mindennapjaidat, fordulj Terápiás & Tanácsadó Központunk szakembereihez. Most ki sem kell mozdulnod a négy fal közül! Vedd igénybe online pszichológiai tanácsadásunkat.

A Mindset Pszichológia csapata továbbá MENTÁLIS AKCIÓTERVÉN belül eseti pszichológiai tanácsadást is hirdetett, amely díjmentesen igénybe vehető.