Életünk során sokféle kisebb és nagyobb célokat tűzünk magunk elé, amelyekért hajlandóak vagyunk erőfeszítéseket tenni. Ugyanakkor előfordul, hogy viselkedésünkkel, bizonyos cselekedeteinkkel nem a céljaink elérését mozdítjuk elő, hanem sokkal inkább akadályokat gördítünk magunk elé, amelyekkel jelentősen megnehezítjük a célhoz vezető utunkat. Olykor ezt annyira „jól” csináljuk, hogy teljesen meg is hiúsítjuk az elképzeléseink megvalósítását. Cikkünkben arra keressük a választ, hogy miért tesszük ezt, azaz mi állhat az önakadályozás hátterében?

Az önakadályozás (self-handicapping) során viselkedésünkkel olyan feltételeket teremtünk, amelyek nagy valószínűséggel kudarchoz vezetnek. A szakirodalomban széles körben elterjedt (eredetileg Berglas és Jones 1978-as tanulmányából származó) példa annak a diáknak az esete, aki a fontos vizsgája előtti este szórakozni megy, majd másnap kialvatlanul, másnaposan érkezik a vizsgára. A diák szemszögéből a viselkedésének két lehetséges kimenetele és értékelés módja lehet: ha megbukik, akkor a kudarc a kialvatlanság és az alkoholfogyasztás számlájára írható, ha pedig mégis sikerül átmennie a vizsgán, az a személyes képességeinek köszönhető, ami ez esetben felértékelődik, hiszen a gátló tényezők ellenére is teljesítette a vizsga követelményeit.

Az önakadályozás tehát felfogható egy kudarccal szembeni védekező stratégiaként,

hiszen ezzel a „módszerrel” még a feladat végrehajtása előtt egy olyan szituáció hozható létre, amelyben „lehetetlen veszíteni”. Az önakadályozó egyén így elhomályosítja a kapcsolatot a saját képessége és a teljesítménye között. Olyan stratégiát alkalmaz, amivel védeni vagy akár erősíteni is tudja az önmagáról kialakított pozitív képet, illetve a mások által történő megítélését.

Covington szerint gyakori jelenség, hogy az emberek a saját értékességüket a képességük és az elért teljesítményük mentén határozzák meg, így az egyik legfőbb szükségletük, az (ön)elfogadás is ezen értékek vonatkozásában nyilvánul meg. Az emberi viselkedésre erős befolyásoló erővel bír az úgynevezett

énfelnagyítási törekvés,

ami abban nyilvánul meg, hogy az egyén, amikor csak lehetséges, igyekszik sikereit maximalizálni, hiszen azok a kivételes képességeit igazolják, ugyanakkor igyekszik a kudarcot elkerülni, mivel az a képességbeli hiányt tükrözi. A diákok szemszögéből nézve ez az erőfeszítés kétélű fegyverként is funkcionálhat. A tanulóknak ugyanis erőfeszítéseket kell tenniük azért, hogy elkerüljék a rossz minősítést, és ezáltal a bűntudatot, másrészt kockázatot is jelent, hiszen a sok erőfeszítés ellenére mégis bekövetkező kudarc a gyenge képességet fogja jelezni, ami szégyent válthat ki. A diákok így két lehetőség közül választhatnak: megbüntetik őket, amiért nem tesznek erőfeszítést, vagy igyekeznek megfelelni a követelményeknek, de azzal kockáztatják azt, hogy képességeiket mégis gyengének ítélik. Ennek következtében folyamatos önvédő törekvés jellemző rájuk, amellyel megpróbálják a pozitív énképüket fenntartani. Covington szerint az önakadályozás erre kitűnő lehetőséget kínál. Ez a védelmi stratégia azonban nem csupán az iskolai évekre jellemző, hanem azon túl is meghatározhatja a teljesítményhelyzetekben tanúsított viselkedésünket.

Milyen formái vannak az önakadályozásnak?

A szakirodalmakban az önakadályozás két fő típusát különítik el:

  1. A viselkedéses forma: a teljesítmény helyzetet megelőző, nyílt önakadályozó cselekményekben nyilvánul meg, amelyhez rendszerint alacsony énhatékonyság-érzés is társul. Az egyén ténylegesen számol a kudarc bekövetkeztével. Ilyen cselekmények például a kellő mennyiségű erőfeszítés és gyakorlás hiánya, az alkohol- vagy drogfogyasztása, de önakadályozó hatással bír a halogatás és az elérhetetlen célok kitűzése is.

  2. A másik megnyilvánulási forma a kijelentéses önakadályozás: ilyenkor az egyén nem számít egyértelműen a kudarc bekövetkeztére és a hátráltató tényezők közlésén túl nem is várható tőle valódi akadályozó tevékenység. Leggyakrabban a szorongásra, rossz hangulatra, fájdalomra és egyéb fizikai tünetekre való hivatkozás jellemzi ezt a formát.

Az önakadályozó személy a fentiekből adódóan mások szemében motiválatlannak, bizonytalannak, kevésbé felelősségteljesnek tűnhet. Összességében elmondható tehát, hogy az önakadályozás több szempontból sem adaptív énvédelmi eszköz, ezért ha felismerjük magunkban vagy gyermekeinkben a jelenséget, érdemes feltárni annak eredetét is.

…

Úgy érzed, hasonló problémával küzdesz? Terápiás & Tanácsadó Központunkban egyéni pszichológiai konzultáció keretében szakembereink segítenek, hogy kitörj az ördögi körből és a fejlődés útjára lépj!

 

Felhasznált irodalom:

Covington, M. V. (1992). Making the grade. A self worth perspective on motivation and school reform.Cambridge University Press, Cambridge, England.

Török Lilla, Szabó Zsolt Péter és Tóth László: Önakadályozás az iskolában: elméleti keretek, prevenció és mérési lehetőségek. Magyar Pedagógia 117. évf. 1. szám 49–72. (2017)