Hogyan kapcsolódik az ókori hős modern kori, felnőtt életünk kihívásaihoz? Mi a közös Akhilleuszban és bennünk? Többek között példával szolgál, hogyan válthatunk irányt, miként fejleszthetjük személyiségünket és emberségünket, valamint hogyan válhatunk hőssé és felelőssé önmagunk életében.

Születünk, meghalunk, és ami a kettő között történik – az életút – tesz minket azzá, akik vagyunk. Az ember szisztematikus vizsgálata a pszichológia tudományának kialakulása előtt sem volt ismeretlen: a következőkben az ókori görögök egyik ismert alakja, Akhilleusz segítségével derül ki, milyen szempontokat emeltek ki akkoriban az „emberi”-ből. 

Igényünk van a példaképekre. Hősnek lenni ugyanakkor manapság nem divat. Korunk legtöbb életrajzi műve igyekszik lerántani a leplet a nagyra tartott közszereplőkről és kikiáltott hírességekről, az igazság pedig hamar viszonylagossá válik, és a helyzetek sokszínűsége nyomasztóan hat erkölcsi érzékünkre.

Mégis, mi a személyes felelősségünk a világ alakításában?

Lépjünk vissza a történelemben, és nézzük meg az akkor (még) kikristályosodott irányvonalat, egy régi embereszményt. Az ókori görögök gondolkodásmódját és emberi lélekről való ismereteit nemcsak filozófiájuk, hanem irodalmi műveik által is megismerhetjük: mit tartanak példaértékűnek a közösség számára, átadásra érdemesnek a jövő nemzedékének, és mélyen emberinek. Az egyik kiemelkedő szereplő, akivel a középiskolai tanulmányok alatt találkozhatunk, és talán még mindannyian emlékszünk rá, az Homérosz Iliászának meghatározó alakja, Akhilleusz.

A történet ismerős mindenki számára akár az eredeti műből, akár a később készült számtalan filmfeldolgozásból. Adott egy született hős, aki úgy érzi, számára minden lehetséges és megengedett. Magunk is ez érezzük gyermekként: nekünk minden jár, és a világot igényeink kiszolgálására teremtették. Amint valami nem úgy történik, ahogy elképzeljük, panaszkodunk és megsértődünk, ugyanígy Akhilleusz is: miután Briszéiszt, kedvenc rabnőjét elveszik tőle, visszavonul a háborútól. Úgy érezheti, mivel Briszéiszt saját magának szerezte meg, nyilvánvalóan az övé, és amennyiben elveszik tőle, bármit megtehet. A nélküle folytatott csatában a legjobb barátja, Patroklész, aki az ő fegyverzetében, ruhájában (identitásával) vonul harcba, meghal. Kinek a felelőssége ez? Akhilleusz gyászol és ez az a helyzet, ahol választani kényszerül: marad a semmittevés, vagyis a mások életét is veszélyeztető taktikájánál vagy lép, és élete (valamint mások életének és az események folyásának) aktív részesévé válik? Döntésével vállalja a saját érzésein, pillanatnyi hangulatán való uralmat és a közjó javára cselekszik: erőt önt a görögökbe, és visszatérésével életeket ment meg azzal, hogy párviadalra áll ki. Akhilleusz a háborúba visszatérő és a legyőzött ellenfél holttestétvel tisztelettel bánó, másokra nyitott emberként hal meg végül az eposzban, aki képes túllépni önmaga korlátait.

Akhilleusz a kamasz szerepből (a határait próbálgató, túl hamar elnyert identitásával küzdő fiatalból) válik felelősségét felvállaló, saját döntéseit átgondoló, aktív emberré: felnőtté. Lényeges tudni, hogy a születése előtti egyik jóslata szerint nagyobb lesz apjánál, a másik jóslat pedig azt a sorsot vetíti előre, hogy vagy hosszú, nyugodt életet él majd, vagy fiatalon meghal, de örök dicsőség lesz az övé. A „különlegességével” tisztában lévő Akhilleusz önző lett, követelőző gyerek szerepben maradt, akinek minden jár, hiszen ő a „kiválasztott". Identitása ekkor még nem vált éretté, hiszen nem saját döntései, küzdelmei, hanem mások akarata és véleménye tette erőssé és adta személyisége alapját. 

A fájdalma, gyásza és az erre adott viselkedés válasza tette később azzá, aki: emberré, nem csak egy eszményképpé.

Hősök a terápiában?

A hősterápia, amelyet legenda-, vagy epikus terápiának is lehetne nevezni, és melyet Avar Pál dolgozott ki Magyarországon, a hősi életutat veszi alapul, amely vonalvezetőül szolgál a segítségre szoruló embereknek. Philip Zimbardo kezdeményezte a mindennapok hősiességén alapuló tettek támogatását, egy szociálpszichológiai alapokkal rendelkező, aktív mozgalom keretén belül. A híres pszichológus a cselekvés - nem-cselekvés elve mellett érvel. Itt a „mindennapi hősök” egymást támogatják és látható szociális hálót hoznak létre egymás és a környezetük megsegítésére. A hősiességre már tudományág is épült, kiemelve például, hogy a hősi lét, a hőssé válás és hősies viselkedés hogyan alakult a történelemben, és miként van most jelen hétköznapjainkban. (Korábbi cikkünk bemutatja az eddigi kutatások által összegzett mindannyiunkban ott élő hőst.) A mai értelmezés a hősiességet mint koncepciót kontinuumként képzeli el az objektumként való megfigyelés helyett, és mint funkcionális viselkedésformát térképezi fel.

Egy korábbi cikkünkben kifejtettük, hogy az identitást alakító életeseményekre emlékszünk a leginkább (reminiszcencia effektus): és mi teszi a hőst hőssé, ha nem a hősi identitás? A PHT (Personal Hero Technique), vagyis személyre szabott hőstechnika a humanisztikus és egzisztencialista pszichológián alapszik. Alkalmazása során a kliensek megneveznek öt tulajdonságot, amelyek a választott hősüket jellemzik, majd öt olyat, amelyben hasonlítanak rá, és további ötöt, amely által szeretnének olyanná válni, mint maga a hős. A folyamat során az önreflexión keresztül fejlődik a tudatosság, és a személyiség érése, fejlődése kerül előtérbe.

A hősök történetei és jelleme összeköthető saját valóságunkkal és életünkkel. A történelem szűrőjén át nemcsak a szerző(k) képzeletvilágát, hanem az akkor uralkodó ideológiát is párhuzamba állíthatjuk a sajátunkkal. Mintha minden elbeszélés egy kiszínezett, kontrasztos esettanulmány lenne az adott korból, amely felhasználható a mai pszichológia számára: a történetek emberekről embereknek szólnak.

A szépirodalomban megtalálható az adott kor és kultúra embereinek prototípusa: a Gyűrűk Ura Aragornjára igaz ez ugyanúgy, mint más archetipikus szereplőkre, akik az erőt, bátorságot képviselik, és fejlődéstörténetükkel példaképpé válhatnak az olvasó számra. A szépirodalom kiemel egyes helyzeteket, szereplőket; ezt sűríti össze a történetben és ezt őrzi meg az emlékezet. Ezzel szemben a pszichológia egységben szemléli az embert. Múlttal, jelennel, jövővel dolgozik, nem eszményképekkel, hanem (egy)személyes valóságokkal. Minden kiragadott történet, amely az írói fantáziából születik egy-egy kiragadott, leegyszerűsített párhuzam az emberi életútra, és minél inkább általánosítható vagy univerzálisan átélhető az élmény, amelyet megjelenít, annál inkább segíthet nekünk: példát mutat, kapaszkodót kínál, kapcsolódásra ad lehetőséget. Itt ér össze az irodalom és a pszichológia: léteznek toposzok, kapaszkodók, amelyek útjelzőként szolgálnak a kereső embernek.

Egyetlen korban sem lehet „lespórolni" azokat a szembenézéseket, amelyek a hangos, sikerre és elismerésre vágyó, követelőző individuumot emberré teszik, olyan emberré, aki felelős azért, amit tesz, vagy éppen nem tesz. Akhilleuszé a pillanat, amikor dönt, és ez a fordulópont, a vállalás. A tett az, ami a nem-cselekvés helyett a felelősségünk a világban.

Felhasznált irodalom:

Avar, P. (1988): Hősterápia. Magvető kiadó

Bray, P., & James, P. (2019). Reviewing the heroic experience: a humanistic and existential counselling perspective. Heroism Science, 4(1), 6.

Bland, A. M. (2019). The Personal Hero Technique: A therapeutic strategy that promotes self-transformation and interdependence. Journal of Humanistic Psychology, 59(4), 634-657.

Curry, R. M. (2018). Achilles and the astronaut: What heroism humanities can teach heroism science. Journal of humanistic psychology, 58(5), 571-584.

Wilson, D. F. (2002). Ransom, revenge, and heroic identity in the Iliad. Cambridge University Press.

Zimbardo, P. (2011). What makes a Hero? https://greatergood.berkeley.edu/article/item/what_makes_a_hero

https://www.heroicimagination.org/