Hogyan építjük fel magunkban környezetünk térképét? Hogyan tudunk tájékozódni környezetünkben? Bár gyakran egyetlen alkalom elég ahhoz, hogy megjegyezzünk egy útvonalat, máskor hiába tesszük meg többször is, mégis eltévedünk, és előfordul, hogy bár nem tudjuk elmondani előre a teljes útvonalat, mégis odatalálunk az út részletei alapján.

Mentális térképünk felépítéséhez számos kognitív funkciónk összehangolt működésére van szükségünk. Az első a figyelem. Mindannyian ismerjük azt a helyzetet, amikor például egy barátunk egy új helyet mutat nekünk, ahol még sosem jártunk, és annyira bízunk abban, hogy ismeri az utat, hogy nem figyelünk az útvonalra. Ilyen esetben legközelebb segítség nélkül nem biztos, hogy újra eltalálunk a helyszínre. Miután tehát megfigyeltük az útvonalat, meg is kell azt jegyeznünk. Az emlék formája azonban nagyon különböző lehet.

Egyénileg eltérő vizualizációs stratégiákat alkalmazunk.

Van, aki inkább képi, míg más inkább téri vizualizációs stílust alkalmaz egy térkép, útvonal elképzelésénél, felidézésénél.

Ez különösen tetten érhető, amikor útbaigazítást kérünk. Egy képi stílust alkalmazó esetében olyan információkat kapunk, minthogy menj tovább a sarki fűszeresig, ott haladj tovább a mozi irányába, majd az elefántos park mögött, a szobor mellett megtalálod a célod. Ugyanez a leírás egy téri stílusú esetében úgy hangzik, hogy haladj tovább 500 métert a kereszteződésig, majd fordulj jobbra, ott menj tovább egyenesen, míg el nem éred a parkot, végül a park mellett balra elhaladva megtalálod a célod.

A képi típusúak tehát hajlamosak inkább útjelző tárgyak, egyedi részletek alapján tájékozódni, míg a téri típusúak inkább sematikusabban képzelik el az útvonalakat, melyben elsősorban a távolságok és az irányok a meghatározóak. Ebből következően a téri stílus alkalmazása könnyebbé teszi a téri manipulációkat, forgatásokat és dinamikus elképzeléseket, tehát például két pont között a leggyorsabb útvonal megtalálását. Ezzel szemben a képi stílus az apróbb és bonyolultabb részletek, például útakadályok gyorsabb elképzelését, felidézését teszi lehetővé, és ezáltal a legkönnyebb, vagy akár a legtöbb látnivalót tartalmazó útvonal megtalálását eredményezi.

Mentális térképünk sejtszinten

2014-ben John O’Keefe, May-Britt Moser és Edward I. Moser Nobel-díjat kaptak a felfedezésükért, mely segíthet válaszolni a kérdésre: hogyan alkotjuk meg környezetünk térképét. Kísérleteik során azt tapasztalták, hogy a hippokampusz területén találhatóak olyan neuronok, melyek mindig akkor aktiválódnak, amikor a patkány a tér egy bizonyos pontján tartózkodik; nem számít, hogy milyen irányból jutott újra oda. Véleményük szerint ezek a „helysejtek” felépítik a környezetük térképét. Ez azonban még nem elegendő a navigáláshoz és tájékozódáshoz. A másik felfedezésük az úgynevezett „rácssejtek”, melyek akkor aktiválódnak, ha a patkány a tér egyik pontjáról átmegy a másikra. Ezek egy koordinátarendszert alkotnak, mely összeköti térben a helysejtek által meghatározott pontokat, így segíti a pontos navigációt. Mintha létezne az agyukban egy interaktív térkép, ami leképezné a környezetüket, és a sejtaktiváció jelezné, hogy éppen hol tartózkodnak és merre haladnak mentális térképükön.

MRI és más képalkotó eljárásokkal emberek esetében is láthatóak a neuronok topografikus aktivációs mintái. Ugyanakkor mentális térképünk egyáltalán nem olyan egyszerű felépítésű, mint egy statikus valódi térkép. Bár a rendszer finomhangolásában résztvevő sejtek feltérképezése még jelenleg is tart, azt mindenképpen megállapíthatjuk, hogy egy

dinamikus rendszerről beszélhetünk, mely sokféle információ felhasználásával építkezik.

Ahhoz, hogy belső GPS-rendszerünk megfelelően tudjon működni, másféle neuronoktól is információt gyűjt. Egyes sejtjeink folyamatosan érzékelik fejünk helyzetét, így egyfajta belső iránytűként jelzik, milyen irányban helyezkedünk el térképünkön. Mások a sebességünket és sebességváltoztatásaink mértékét figyelik, így a helyváltoztatásunkról is folyamatosan informál minket. Végül vannak sejtjeink, melyek akkor aktívak, ha elérjük az adott helyszín széleit, így egy plusz figyelmeztetést is beiktat, hogy elkerüljük például a leesést.

Tehát amikor elképzelünk egy helyszínt és navigálni próbálunk akár egy épületben vagy egy városban, agyunk kiteríti mentális térképünket a hippokampuszunkban és neuronális aktivációval jelöli, hogy éppen hol tartózkodunk rajta, miközben folyamatosan frissíti a mozgásunkra és irányunkra vonatkozó információkat is.